R. Kárpáti Pétert a Barátok közt Berényi Andrásaként ismerte meg az ország. Nem titok: még látható a sorozatban, de hamarosan búcsúzik a nézőktől. Különös hangvételű könyvében élete elmúlt ötven évére emlékezik.
„Lepattanva a buszról – szokásomhoz híven, a megbeszélt időpont előtt jó félórával – baktattam a nagy narancssárga épülethez. Kezemben
a sörcsapolóverseny műsorvezetőjének járó ajándékaimmal léptem a kongó folyosóra.
– Hahó, valaki? – Te vagy a Kárpáti? Szervusz! Kalamár Tamás. Parancsolj, fáradj be! – lépett elő egy irodaajtó mögül energikus léptekkel, bajsza alatt magabiztos mosollyal egy férfi. – Hát, kérlek szépen, először is gratulálok, hogy te is velünk fogsz dolgozni! Gyere, megmutatom a műtermet, azt a díszdobozos sört ne hagyd itt, mert én nem iszom! – tárt fel egy vasajtót, amely mögött hatalmas hangár, tök üresen. – Hát, kérlek szépen, ez lesz az, a díszletek már készülnek, itt lesz majd a Berényiék panellakása, vele szemben a Berényi Kft. irodájának a díszlete, arrébb a Rózsa bisztró. Az emeleten lesz a fodrásztár meg az öltözők. Vigyázz, lépd át azt a kábelt! Itt a földszinten a vágószoba meg a vezérlő, be ne verd a fejed, nagy átalakításban vagyunk, de hiába, augusztusban már forgatnunk kell… Ja, addig nézd meg ezeket a fotókat, ők lettek még kiválogatva…
– Jé, a Varga Iza!
– Ismered?
–Együtt játszottunk Zalaegerszegen vele is, meg a Szőke Zolival is. A Várkonyit a szinkronból ismerem, a Fodor Zsókát meg onnan, hogy meg akartam venni a kispolszkiját, de nem volt pénzem a lakáscsere miatt! Milyen kicsi a világ…
…A forgatások szépen haladtak a maguk útján, s lassan mi, színészek is belerázódtunk, hogy a televíziózás műfajban kissé máshogyan kell alakítani a szerepeinket. Többségünk, korábbi színházi színészek, a kezdetekkor óhatatlanul a színházi gesztusrendszert alkalmaztuk, hiszen filmes előgyakorlataink sem a főiskolán, sem a későbbiekben nem nagyon adódtak. Így hát abból dolgoztunk, ami »ránk ragadt« a deszkákon.
Emlékszem, a producer hányszor figyelmeztetett minket , megnézve a felvett jeleneteket: – Gyerekek, ez nem színház, nincs nagy gesztus! Az egész képernyőn az arcod látszik! A tévénéző óriásiban lát téged, apró gesztusokat, leheletnyi mimikát kérek. Ez nem a Gyulai Várszínház, ahol nagy löttyös indulat kell, hogy az utolsó sorban is lássák! Értve vagyok?
– Értve, bólogattunk, és továbbra sem volt fogalmunk, hogyan kéne átállni egy éveken át berögzült színházi eszközrendszerről egy másikra.
De azért próbálkoztunk. Aztán jó néhány hónap alatt – talán – bele is jöttünk. Kamera előtt tanultunk meg egy szakmát…”
R. Kárpáti Péter könyvében kollégáinak többségének is szentel egy-egy fejezetet. Kiss Ramónára így emlékezik:
„Kissé nyugtalan, velem egykorú férfi áll a forgatási kordonon kívül, s nézi az eseményeket. A jelenetben egy fiatal lány találkozik egy másik szereplővel, és beszélgetni kezdenek a ház előtt. A fiatal lány nem ismerős, nyilván új szereplő. – Az édesapja vagyok - mondja a férfi, le sem véve szemét a jelenetről.
– Idegesnek látszol, nyugi.
– Jó, csak, tudod, a lányom tizenhét, most jöttünk Veszprémből – néz rám nyugtalanul.
– Tudom. Épp ezért mondom: nyugi. Tökéletesen értelek. Itt nem lesz bántódása, megígérem.
Aztán néhány ezer résszel később a kiskorú Kiss Ramóna nagykorú lett. Figyelemmel kísértem sorsát, betartva ígéretemet. A szeleburdi, szétszórt csitriből érett színésznő vált. Szorgalommal, szakmaszeretettel, kitartással és munkakedvvel. Ma már színházi színész is. És nem szeleburdi. De ugyanolyan szétszórt, mint volt! Ja, és a visszahívást, mint olyat, egyáltalán nem ismeri.”
(Folytatjuk)
