Három magyar produkciót is jelöltek Grammy-díjra az idén. Az esemény kapcsán felidézzük az elmúlt évek botrányait, valamint a világrekorder magyar karmester, Solti György történetét is.
A zenei iparban Grammyt nyerni olyan, mint a filmművészetben Oscart. Kétségkívül, a legnagyobb szakmai elismerés, amelyet 1958-ban alapított az amerikai Hangfelvétel-művészetek és -Tudományok Nemzeti Akadémiája.
Akkor még természetesen az adott esztendő legszínvonalasabb bakelitlemezei közül választották ki a legjobbakat, ma már a regisztrálás online módon történik, sőt, a zenei felvételek jó része is a világhálón keresztül érkezik be.
Az idén három magyar produkció is kivívta a jelöltséget, vagyis bejutott az öt legjobbnak tartott produkció közé. A Fischer Iván vezette Fesztivál-zenekar egy Mahler-felvétellel, a Budapest Music Center egy Ligeti-CD-vel, Schiff András zongoraművész Bach-lemezével kapott jelölést a 2013-as Grammy-díjra klasszikus zenei kategóriában.
Nem bírt Callasszal
Rekord nekünk, magyaroknak is kijut. A világban csak Sir George Solti néven ismert karmestert és zongoraművészt 31-szer díjazták. A muzsikus tiszteletbeli doktori címet kapott az oxfordi, a londoni, a Yale, a Harvard egyetemektől, a világ legkiválóbb zenekarait és számos nemzeti operatársulatot igazgathatott, az angol királynő pedig 1972-ben a zenekultúra területén végzett kivételesen értékes munkájáért lovaggá ütötte. Kiváló hanglemez-dirigensként tartják számon, kiemelkedő tehetsége volt a stúdiómunkához.
A magánéletében sokszor gyermeki naivsággal „közlekedő”, ám a pulpituson rendkívül szigorú, elveiből sohasem engedő Solti György csupán egyetlen egyszer kényszerült jelentős kompromisszumot tenni, mégpedig minden idők leghíresebb szopránja miatt. Londoni munkássága idején Maria Callas, az ünnepelt díva is fellépett a Covent Gardenben.
Mivel az előző évben az énekesnő produkcióját a Zefirelli rendezte Toscában tomboló siker övezte, a londoniak 1965-ben egy négyestés sorozatra szerződtették Callast. Ő azonban röviddel a fellépések előtt közölte, hogy a hangja nincs abban az állapotban, hogy mind a négy előadást vállalja.
Solti kiakadt, hisztérikusnak nevezte Callast, és főzeneigazgatóként kijelentette, ha Callas nem hajlandó végigénekelni valamennyi meghirdetett előadást, akkor helyette az ausztrál Marie Collier lesz a Tosca címszereplője.
Ám ebben a csatában alulmaradt, Callas végül csak egyetlen este lépett színpadra – igaz, ekkor a királynő is jelen volt –, Solti pedig bejelentette a lemondását. Érdekesség, hogy ekkor Solti egyszeres Grammy-díjas volt: Verdi Aida című művének felvételét 1962-ben az év legjobb operalemezének választották.
Tátogó csalók
Az eddigi Grammy-átadók nem csupán a fényről és a sikerről, hanem olykor a botrányokról is szólnak. Az eddigi leghangosabb vihart a Milli Vanilli keltette. A két énekes, Fab Morvan és Rob Pilatus alkotta zenekar a 80-as évek legvégén robbant be a popiparba. A duó annak a Frank Fariannak a „találmánya” volt, aki annak idején számos világhíressé vált zenekarral dolgozott együtt, így a Boney M.-mel is.
Farian egy lokálban látta meg az ott táncosként dolgozó fiúkat, és azonnal megérezte, hogy ezzel a fizimiskával és némi csalárdsággal nagy sikereket érhet el velük. Merthogy az hamar kiderült: a fiúk nem tudnak énekelni. Ám az akkori popvilágban nem számított ritkaságnak, hogy az előadó arca és hangja nem volt azonos.
A turpisságot persze igyekeztek titkolni, és a zenekar elképesztő tempóban hódította meg a rajongói szíveket. Bemutatkozó albumuk Amerikában hatszoros platinalemez lett, 1990-ben megkapták a Grammyt.
Ám a botrány még abban az évben kitört. Egy koncertjükön majdnem lebuktak, amikor a magnóban megakadt a szalag, a fiúk pedig ijedtükben lefutottak a színpadról. Végül a zenekarral együtt turnézó énekesek egyike beköpte „Vaníliáékat”. Frank Farian 1990. november 12-én ismerte el a csalást, és a Grammy-testület azon nyomban visszavonta a díjat.
