Részletek Schobert Norbi könyvéből 2. rész - Műtétje alatt az orvosok negyven percre leállították Norbi szívét. Erről és az operáció előtti, utáni érzéseiről, gondolatairól szól e héten megjelenő könyve.
„Hétfőn be kellett jönnöm vizsgálatokra, aztán hazaküldtek. Mondták, hogy kedd délben menjek vissza, aztán szerda reggel műtét.
Kedden reggel egyenként búcsúztam el a gyerekeimtől. Először Réka indult el Larával az iskolába. Kétszer is megpusziltam a lányomat, hosszabban szorítottam magamhoz, mint szoktam, és mondtam neki, hogy apa üzleti útra megy. Vissza kellett fognom magam, hogy ne sírjak, miközben integettem nekik a ház előtt. Csak akkor nem bírtam már a könnyeimmel, amikor az autóval leértek az utca végére. De erőt kellett vennem magamon, mert én keltettem a kis Norbit. Felöltöztettem, és neki is előadtam ezt az üzleti utas mesét. Megkértem, hogy legyen nagyon jó gyerek. Közben megérkezett Karcsi bácsi, aki nyugdíjasként minden reggel elviszi Norbikát óvodába, miközben én a kicsivel, Zalánnal otthon maradok, amíg Réka vissza nem ér az iskolából. Norbikánál ugyanaz történt, mint Laránál, csak az utcán bőgtem el magam, amikor már egyre távolodtak az autóval. A legkisebbnek, Zalánnak nem mondtam semmit, igyekeztem úgy tenni, mint máskor, nehogy bármi feszültséget megérezzen.
Ez egyébként minden reggel így megy. Én vigyázok Zalánra, amíg Réka meg nem érkezik. Ilyenkor kávét főzök, ha tehetem, átolvasom a leveleimet is, aztán indul a nap.
Ez a nap azonban egyáltalán nem úgy indult, mint a többi. A kávémat is úgy készítettem el, hogy jóval finomabb legyen az átlagnál, hiszen lehet, hogy ez az utolsó. Aztán egy szivart is elővettem a szivartartóból.
Sokat gondoltam a régi halálraítéltekre, amikor tényleg a legapróbb hétköznapi mozzanatoktól is egyenként búcsúzol. Átértékelődnek a dolgok, és megdöbbenve rájössz, hogy az Élet milyen szép, de eközben nem kezdesz hisztériásan vonyítani, csak halk sóhajjal reppensz át a kis állomásokon, amikből eddigi napjaid építkeztek. „Most élsz” – jutott eszembe Máté Péter híres slágere… Vajon jól csináltam? (…)
Azok, akik tudtak a műtétről, példásan összezártak. Kínosan ügyeltünk arra, hogy ne menjen ki a médiába a hír, hiszen szétcincáltak volna, ha kiderül. Láttam magam előtt a címlapokat: „Norbi életveszélyben. Túléli, vagy meghal?” Kell ez a gyerekednek az iskolában, hogy lesajnáló tekintetek között tanuljon? Biztos vagyok benne, hogy a napilapok idő előtt a halálhíremet keltették volna. Fogtam magam, a szívkatéter előtt Rékával lementünk a Duna-partra futni. Felöltöztünk, melegítő, Facebookra közös mosolygós fotó, post: megyünk futni, szép az idő. A közönséget is kénytelenek voltunk átverni, hogy az újságírókat átverjük. Arról nem beszélve, hogy ebben üzleti rendszerben, mint az Update, 400 fő dolgozik. A nyugalom, a stabilitás a legfontosabb. A halott diktátornak is dróttal lengetik a kezét, hogy ne legyen pánik. Én sem akartam, hogy a szívműtétem riadalmat keltsen. Én voltam a Norbi Update Fidel Castrója…
Egyébként pedig magától a futástól is el akartam búcsúzni. Réka futás közben megállt, mert sírógörcsöt kapott. Magamhoz szorítottam, beszívtam bőrének varázslatos illatát az őszi Duna-parton és ezt mondtam neki: „Ne félj az elválástól, hidd el, nem hagylak cserben. Átgázolok a halálon is, mert élnem kell érted, értetek.” Mindeközben magam is nagyon féltem legbelül, és szép lassan visszaballagtunk a fénylő faleveleken lépdelve…”
(Folytatjuk)
