Részletek Gönczi Gábor es Csikós Balázs kötetéből 4. rész - Gönczi Gábor háromszáz esküvőn vendégeskedett vagy játszott Smile nevű zenekarával. Könyvében feltárja az esküvői biznisz svindlijeit, piszkos játszmáit, és betekintést enged a celebmenyegzők titkaiba.
„Szabolcsban igen jó pálinkát főznek. Egy ottani lagziban a különböző ízek hatalmas üveggömbökben sorakoztak az asztalon. Körte, szilva, meggy és törkölyillat lengte körbe az italpatikát, és hajnali négykor a jelenlévő kemény mag kifejezett felszólítására felfedező gasztronómiai túrára indultunk.
A történet azonban nem ért véget a szabolcsi lagziban. Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója ugyanis ez idő tájt keresett új sztárvendéget József című darabjába, az Elvis-imitátor Fáraó szerepére. Tudott róla, hogy show-inkban szerepel egy Elvis-paródia, és bár sosem látta, behívatott meghallgatásra. »Gáborkám, ha mennek a frazírok, pikkpakk megtanulod a szerepet, és egy hónap múlva már veled hirdetjük a darabot.« Óriási megtiszteltetés volt a telefonhívás, de bevallom őszintén, először arra gyanakodtam, a Kész átverés áldozata leszek. (…)
Balával kettesben evickéltünk haza a szabolcsi lagziból. Nulla óra alvás, fejemben minimum négyféle pálinka, a rádióban fájdalomküszöb feletti hangerőn Tom Jones és Robbie Williams… Tökéletes délelőtt, igen ám, de a Madáchba igyekszünk meghallgatásra. Ha átverés, ha nem, valamit produkálni kell, és tisztában voltam vele, mások a fél karjukat is odaadnák ezért a szerepért. Vajon ők is ilyen állapotban állítanak be egy évek óta telt házzal futó sikerdarab válogatójára? Annyira furdalt a lelkiismeret, hogy kiszürcsöltem a reggel hatkor kezembe nyomott törköly utolsó kortyait, és a lehúzott ablaknál végigüvöltöttem a Let Me Entertain You… utolsó strófáját, amivel hangszálaim addig épen maradt részét is érdesre csipkéztem.
Már Pesten jártunk, amikor Bala felkiáltott: »Tudom, hogyan kapjuk meg a szerepet! Itt van a csomagtartóban az összes fellépőruhád. Öltözz át az autóban, és sétálj be a színházba Elvisként. Végül is azt keresnek, nem?« Őrültség – gondoltam –, Szirtes tanár úr annál sokkal komolyabb ember, meg hát az elvárások is nagyobbak, nem tehetem magam nevetségessé. Tíz perc múlva fehér Elvis-kosztümben szálltam ki a kocsiból. A portán megkérdeztem, Szirtes Tanár úr szereti- e, ha megviccelik. A válasz: »attól függ, ki vicceli meg, amúgy ma nincs jó kedvében «. (…) Egy percen belül belépett Szirtes is. Először kővé dermedt, elsápadt, elnémult és megfagyott.”
