Törőcsik Mari novemberben ünnepli a születésnapját, ebben a hónapban pedig a "feltámadását", ahogyan fogalmaz. Nem kertel, nem akar másnak látszani, mint ami. Színész akar maradni.
Törékeny alkata, mosolya a régi, és ahogy megáll, majd egy pillanatra körülnéz a budai hotel előcsarnokában, mintha a színpadon lenne, elnémul a terem. Ketten ugranak oda, hogy lesegítsék a kabátját, ő pedig csak mosolyog, és szinte félénken kérdezi a fotóstól, hova üljön. Félórát ígér, aztán másfél órát beszélgetünk. Olyasmiket is elmond, amiket nem akar nyomtatásban viszontlátni. – Megbízom magában! – teszi hozzá, és a pillantásában benne van, komolyan beszél.
Négy éve egy ország aggódott az életéért. Sok minden változott azóta?
Mondja csak ki, klinikai halott voltam. Nem változott semmi, pedig tartottam tőle, hogy a szövegtanulás nem fog menni. Két hónapot feküdtem az intenzíven, kétszer majdnem megfulladtam, de életem legboldogabb két hónapja volt, mert éreztem, hogy élek. És én rettenetesen szeretek élni! Persze azért tudatosult bennem, hogy ami megtörtént egyszer, az megtörténhet még egyszer. Most bárhová megyek, mindenhol a múltat látom. De a másodvirágzásomat élem, és a szövegtanulással sincs gond.
Rengeteg felkérése van. Jön-megy, mindig csinál valamit, nem fáradt?
Jaj, dehogyisnem, hogy ne lennék az! Tavaly többet dolgoztam, mint negyven évig bármikor. Megcsináltam egy filmet, összesen hét darabban játszottam, szóval ez sok. Ugyanakkor mégis mámoros öröm, hogy egy közel nyolcvanéves színésznőt szétcincálnak, hogy ennyire szeretnek. Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy mit adnék útravalónak a gyerekeimnek, és akkor azt mondtam, hogy ilyen hülye kérdésre én nem tudok válaszolni… De most, valamelyik éjjel felébredtem, és eszembe jutott, hogy mi a legfontosabb. Az őszinte szeretet. Arra jöttem rá, hogy azért kapok ennyi szeretetet, mert én is mindig tudtam szeretni. De nem vagyok már húszéves, és ezt el kell fogadni. Ezért nem vállaltam el a Macskanő szerepét sem abban a darabban, amelyben Bodrogi a Pókember.
Ha már szóba hozta Bodrogit, milyen a viszonyuk ?
Nagyon jó. Vele is, Voith Ágival is, sőt a mostani párjával, Angélával is barátságban vagyunk. Egyébként minden volt férjemmel jóban vagyok. Most azt fogja kérdezni, hogy mennyi az annyi, úgyhogy mondom inkább: Tordy Gézát is a férjek közé számolom. Együtt éltünk három évig, esküvő nem volt, de akkor is. Maár Gyula pedig a negyedik férjem, és ahogyan mi összetartozunk, az csak nagyon keveseknek adatik meg. Egyébként el sem tudom képzelni, hogy gyűlölködjek. Nem azt mondom, hogy nincsenek tüskék, de idővel az ember megbocsát.
Van olyan sérelme, amit nem tud elfelejteni?
Van. Az övön aluli volt, amikor a kilencvenes években meghurcoltak a Művész Színházzal. Hogy loptam. Ültem a fotelben, és hallgattam a híradóban, hogy jelentsék fel Törőcsik Marit, mert minimum két év börtön jár neki. Ott helyben elájultam, és négy órán keresztül eszméletlen voltam, alig tudtak visszahozni. Három ember tette ezt velem, ők is tudják, hogy nem volt igaz, és most már nagyon kínos lenne nekik, ha kiderülne, hogy kik ők, de mégsem mondom meg a nevüket. Nem tudok olyan „övön aluli” lenni, mint ők. De akkor is a szeretet segített át mindenen. Az emberek, akik odajöttek hozzám az utcán, és megkérdezték, hogy átölelhetnek-e. Mert tudták, hogy nem igaz.
Jó látni, hogy ilyen jókedvű.
Ötvenhét éve tréningezem magamat, hogy jól legyek. Ma délelőtt is még támolyogtam, mondtam magamnak, nem vagyok normális, hogy elvállaltam ezt a beszélgetést, de mégis itt vagyok. Bármi történik velem, ha meg kell jelennem, akkor egyik pillanatról a másikra összeszedem magamat. A Garas mondta mindig: amíg színpadon vagyunk, nem kell, hogy azt figyelje a közönség, élünk-e még. És én még színpadon vagyok.
