A börtönből adott interjút minden idők legnagyobb képhamisítója, Wolfgang Beltracchi. Alkotásait megcsodálhatták a Metropolitanben, és csillagászati összegeket fizettek értük a világ legnagyobb aukciós házai által rendezett árveréseken.
Wolfgang 35 éves hamisítói pályafutása alatt számtalanszor átverte a műkincspiac milliárdos világát. Az utóbbi húsz esztendőben már „csapatban” dolgozott. Felesége, Helen és két munkatársa segített neki az értékesítésben. Becslések szerint több ezer hamisítványával minimum százmillió eurónyi (30 milliárd forint) jövedelemre tett szert. Éppen egy éve azonban előzetes letartóztatásba került, miután enyhébb büntetésért cserébe egyezséget kötött a bírósággal, azonnal vallomást tett és rekordgyorsasággal, kilenc nap alatt hirdettek ítéletet a perében. Bűnszervezetben elkövetett üzletszerű csalás miatt hat évre ítélte a kölni bíróság, a felesége négy évet kapott. Az ügyészség a csalók nyereségét 16 millió euróra becsülte, míg a hamisítványok miatt keletkezett kárt 34 millió euróra. Beltracchit tizennégy kép miatt ítélték el, noha évtizedeken át tartó hamisítói karrierje során képeivel valósággal beterítette a műkincspiacot.
A Vanity Fair magazin riporterét felkészülten várta a börtönben. – A nagy kérdés, ami az embereket foglalkoztatja, hogy miért lesz valakiből hamisító. Nos, erre nincs válasz. Kell hozzá hajlam és tehetség. Meg persze, mint minden sikerhez, rengeteg energia – mondja a magát a mai napig hippinek valló férfi, aki megtalálta a módját, hogy saját alkotásain Max Ernst, André Derain, Max Pechstein, Georges Braque, továbbá a XX. század hajnala expresszionistáinak és szürrealistáinak ismeretlen képeként adjon túl. Tette ezt fantasztikus sikerrel: hamisítványai legtöbbször millió eurós, dolláros áron keltek el.
Hogyan verte át a galériákat?
Természetesen én sem úgy kezdtem, hogy hamisító leszek, de az alkalom szüli a tolvajt. A véletlen hozta így. Eleinte csak ismeretlen XVIII. századi festők képein „csináltam apró beavatkozásokat”, ami után megnőtt az értékük. Egy idő után megjött az étvágyam – árulta el Wolfgang az interjúban.
A tehetsége ehhez nyilván családi örökség. Apja templomi festő volt, a németországi Höxer faluban, s a fizetését Rembrandt, Picasso és Cézanne képeinek másolatával egészítette ki. Wolfgang fia azonban mindenben felülmúlta.
– Tizennégy éves voltam, amikor egyetlen nap leforgása alatt két „tökéletes” Picassót festettem meg, amitől apám szinte dobott egy hátast, s óriási lelkesedéssel kiharcolta, hogy az ország legjobb képzőművészeti akadémiájára, az aachenire felvegyenek. Csakhogy nekem a sulihoz semmi kedvem nem volt. A hatvanas évek végét írtuk, a hippik korát. Vásároltamegy Harley-Davidsont, és iskola helyett beutaztam a világot. Marokkótól Amszterdamig mindenütt otthon voltam, LSD-t és ópiumot fogyasztottam. A pénz könnyen összejött: képeket vettem, átfestettem vagy készítettem és jó áron eladtam őket bárhol.
Wolfgang Beltracchi sztorija a filmesek érdeklődését is felkeltette. Az életét feldolgozó vígjáték a tervek szerint 2013-ban kerül a televíziók műsorára. Külön mese az, ahogy elhitette a világgal, hogy a hamisítvány eredeti.
– A fedősztori az volt, hogy a képek egy bizonyos Werner Jäger-, illetve Wilhelm Knop-gyűjteményből származnak. Bevették. Werner Jäger valójában a feleségem nagyapja volt, de a Knop is kitalált. A gyűjtők, galériások, értékbecslők és múzeumok azonban „ismerték őket”. És fizettek.
Ernst özvegye is hitt neki
Beltracchi zsenialitását igazolja, hogy még Max Ernst özvegyét, Dorothea Tanningot is sikerült megtévesztenie, noha ő maga is művész. Az egyik hamisítványra azt mondta, hogy az a férje legszebb alkotása, amit valaha látott. A galériák, amelyek részt vettek a hamisítványok terjesztésében, utólag azzal próbálták menteni magukat: teljes kizárólagossággal csak laboratóriumi körülmények között lehet megmondani, hogy egy kép valódi-e vagy hamis.
Vagyis a műkincspiac korrupt? – kérdezte tőle a riporter. Beltracchi válasza munkássága tömör összefoglalása:
– Nem korruptabb, mint én. Erre már egészen korán rájöttem.
Wolfgang a hamisítások többségét franciaországi nyaralójában készítette. Azt állítja, hogy egyetlen képénél sem vett igénybe technikai segítséget, se projektort, se másolást könnyítő rasztert nem használt. Technikájáról nem árult el sok mindent, csak olyanokat, hogy akkor dolgozott, amikor a gyerekek nem voltak otthon, és hogy az évek során körülbelül ötven különböző festő bőrébe bújt.
– Miért kellene körülményesen vázlatot vetítenem, ha egyszer csuklóból meg tudom festeni a képet? – tette fel a kérdést a riporternek.
Mindenesetre a fényűző élet talán örökké tart, ha egy galériatulajdonos gyanút nem fog egy Campendonk-festmény hátulján látható galériahitelesítő papír láttán. Biztos volt benne, hogy a ragasztvány nem lehetett az Alfred Flechtheim nevű gyűjtőé. Más is gyanút fogott, s felbéreltek egy detektívet, aki hamar kiderítette, hogy Werner Jägersnek sosem volt művészeti gyűjteménye, ahogy hamis az a fotó is, amelyen Helene állítólagos nagymamája látható a gyűjtemény képei előtt. A festmény közepén látható kis szobor buktatta le őket, a rendőrség ugyanis kiderítette, hogy a házaspár 2003-ban tett rá szert, a képen látható nagymama pedig nem más, mint Helene.
Kliensei megmaradtak
A házaspár márciusban kezdte el letölteni büntetését az euskircheni börtönben, de mivel az észak-rajna-vesztfáliai jog lehetővé teszi, hogy aki alkalmazásban van, dolgozzon, reggelenként a börtönből mindketten munkába járnak. Egy Bergisch Gladbachban lévő fotóstúdió alkalmazza őket, ahol Helene a nyolcvanas években már dolgozott. Így a férje 61 évesen, életében először irodai munkát végez, még ha művészeti jellegűt is. Főleg a saját imázsát építi: valamennyi munkájába belekombinálja a saját portréját. Életrajzi könyvet is ír, abban viszont eltér az elmúlt évek gyakorlatától, hogy egyrészt aláírja a képeit, másrészt most nagyméretű – és 20-25 ezer euróért eladható – képekben utazik. Abban viszont semmit nem változott az előző évek gyakorlatához képest, hogy ugyanarra a vásárlói körre épít, akiket korábban lóvá tett.
