Elmeosztályon dolgozott Lang Györgyi

Folyékonyan beszél oroszul, bármilyen elektronikus eszközt képes megszerelni, és dédelgetett vágya, hogy egyszer úszóként induljon egy paralimpián. A színész-énekesnőt hiába ismeri több mint két évtizede az ország, szerepel rádióban és tévében, még mindig maradtak titkai. Ilyen az életének az a különleges szakasza, amelyet közvetlenül az érettségi után élt meg. Mielőtt felvették a Színművészeti Főiskolára, zártosztályon dolgozott.

– Az érettségi után, egy sikertelen színművészeti felvételivel a hátam mögött, egyszer csak besétáltam a Róbert Károly körúti kórház II. számú elmeosztályára, és közöltem a vezetőséggel, hogy ott szeretnék dolgozni – emlékezett Györgyi. – Legnagyobb döbbenetemre felvettek, így pár nap múlva munkába álltam. A környezetem megrökönyödve vette tudomásul, hogy a tizenéves lány létemre „bolondok” között töltöm a napjaimat, nekem viszont természetesnek tűnt. Érdekelt, hogy mit érzékelnek a világból mentálisan betegek, mit gondolnak és fognak fel abból, ami körülöttük történik. Némelyik makkegészségesnek tűnt, aztán mikor három nap után is ugyanazon a helyen állt,mint a legutóbb, rájöttem, oka van annak, hogy ezt az osztályt rácsokkal zárják el a külvilágtól. Voltak ott öngyilkosok és depressziósok is, csupa fura szerzet. Valamennyire érzékelték a valóságot, mert nem értették, hogy mit keresek ott – tette hozzá nevetve.

Az énekesnő lelkesen vetette bele magát a munkába, kollégái és a betegek elfogadták. Telt alakja miatt ő volt mindenki Ursula nővérkéje.

– Általában a nem túl népszerű feladatokat bízták rám: ágytálaztam, ágyneműket húztam, takarítottam és sokat beszélgettem a betegekkel – mondja. – Azt hittem, meg fog viselni az ottani munka, de nem így történt. Bár egy-egy fárasztó nap után magam sem tudtam, nem látszik-e rajtam, hogy az elmeosztályról jövök. Havi kétezerhétszáz forintot kaptam, amiből spórolni is tudtam. A mostani fejemmel belegondolva ez sem volt normális.

Györgyi szerette ezt a munkát, de pár hónap elteltével már a színpadról álmodozott. Hamarosan a Pince Színházban találta magát, és innen már nyitott könyv az élete. A kórházban eltöltött hónapok azonban nyomot hagytak a lelkében. Felmondása után még hónapokig visszajárt a betegekkel beszélgetni.

– Háromnegyed évig dolgoztam ott, napi tizenkét órában, kevés szabadnappal. Bár rövid időnek tűnik, tényleg mély nyomokat hagyott bennem ez az időszak.