Önimádó producernek köszönheti a sikert a Boney M.

Az együttes egy Frank Farian nevű zenei producer önimádó életformájának köszönheti a létrejöttét és a fantasztikus sikereit is. Frank egy hamburgi stúdióban dolgozott, és az volt a mániája, hogy a hozzá érkező zenékre, amiket fiatal, tehetséges zenészek küldtek neki, hogy kiadja azokat, saját maga énekelt vokált. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy kellemesen mély bariton hangján rendszertelenül felmorogta a refrén szövegét, és néha egy-egy, számára erotikusnak gondolt morgást is elhelyezett a dalokban. Annyira tetszettek neki a produktumok, hogy ki is adta az első kislemezét, Baby Do You Wanna Bump címmel. Hogy komolyabbnak tűnjön a piacon, választott egy művésznevet is. Nem meglepő módon Bonaparte Napóleon neve jutott saját magáról eszébe, de mivel tudta, hogy ilyen névvel nem sok lemezt fog eladni, a hadvezér gyermekkori gúnynevét, a Boney-t választotta, ami után odabiggyesztette az M betűt is, ami zenét, vagyis musicot takar. Így született meg 1975-ben a Boney M. együttes.

Mivel a kislemezt elkapkodták, Frank folytatni akarta a pályafutását, de nem akart rivaldafénybe kerülni, ezért csapatot toborzott, hogy a rajongók archoz tudják kötni a slágereket. Leszerződtette a négy fekete bőrű tehetséget, Liz Mitchellt, Marcia Barettet, Maizie Williamset és a táncoslábú Bobby Farrellt, akinek csak a jelenléte volt fontos, a hangját Frank kölcsönözte. Ez a felállás lett végül a zenekar klasszikus formációja.

Az átütő sikert egy német tévéshow, a Musikladen hozta meg, ahol nemcsak a jól táncolható diszkóslágereik miatt jegyezte meg őket a közönség, hanem különleges fellépőruhájuk miatt is. Bobby általában húszcentis talpú, combig érő csizmákban és testhez simuló overallokban állt színpadra, és a lányoktól is elvárta, hogy „űrruhába” öltözzenek.

A koncertjeikre látogató rajongók nagy többsége nem is annyira a zenéjüket szerette. A lakk és latex fétisszexet kedvelők tömege például kifejezetten Bobbyt imádta.

– Kétségtelen, hogy sokszor láttam az első sorokban lakkba és latexbe öltözött, fura alakokat – mesélte egyszer egy interjúban a frontember. – Én kizárólag a színpadon öltöztem így, a hétköznapokon farmeres, pólós srác voltam. Úgy éreztem azonban, hogy ha már olyan fantasztikus lehetőségem volt, hogy színpadon álljak, akkor megadtam a módját, és igyekeztem jól kinézni. A csajok rajongtak értem, a lakkruhás férfiakat pedig mindig távol tartották a testőrök.

 (Folytatjuk)