Rémisztő ottalvós táborok - Egy hét buli, vagy életre szóló rossz élmények?

Tizenkét éves volt. Abban a korban, amikor már ciki, ha az anya túl sokat kérdez, de még nagyon is fontos, hogy ott legyen a háttérben. A csomagolás napján próbáltam lazának tűnni. Naptej, váltóruha, esőkabát, egy plusz pulóver, „hátha hűvös lesz este”. Kívülről gyakorlott táboros anyának látszottam. Belül viszont számoltam a napokat előre.

Az első két nap csendben telt. Nem jött kétségbeesett hívás, nem volt sírás. A harmadik napon azonban kaptam tőle egy rövid üzenetet, amiben csak annyi állt: 

Ez az a mondat, amit egy anya nem tud félvállról venni, úgyhogy végigizgultam a hetet, és igyekeztem ügyes, anyai célkérdésekkel kommunikálni vele esténként. A későbbi üzenetek aztán nem mutattak már semmi aggodalomra okot adó hangot, illetve a közös tanári-szülői csoportban is jók voltak a visszajelzések, úgyhogy megnyugodtam. Legalábbis kibírtam addig, amíg haza nem ért. 

Amikor a fiam a tábor végén egyben hazaért, és beszéltünk, kiderült, hogy nem történt látványos bántás, nem volt konkrét konfliktus. Egyszerűen csak végig kimaradt. A többiek hamar találtak egymásra, kialakultak a kis csoportok, és ő valahogy a peremen maradt. Nem hívták focizni, nem volt ott az esti nevetések közepén. Nem üldözték el – csak nem volt igazán része a körnek.

És rájöttem, hogy a kiközösítés nem mindig hangos, vagy látványos. Néha csak annyi, hogy nincs helyed az asztalnál, ne gyere most be, mi most máshova megyünk, és ehhez hasonló jelzések. 

A tábori hét végül nem lett katasztrófa. De nem is hozta azt a csillogó szemű élményt, amire én titkon számítottam, amikor befizettünk. Tematikájában a lelkéhez legközelebb álló tábort sikerült kiválasztani, ráadásul tudtuk, hogy iskolatársak is többen mennek, szóval én magamban már előre garanciát adtam a sikerre. És ez ennyi együttható ellenére mégis fordítva sült el. Amikor hazajött, nem panaszkodott hosszan, nem dramatizált. Inkább csak visszahúzódóbb lett. A „jó volt” válasz mögött éreztem a csalódást. Azt a fajta élményt, amit egy gyerek még nem tud pontosan megfogalmazni, csak magával hoz csendben és nem akarja megbántani minden lében kanál anyját, amiért ez nem jött össze. 

Szerintem egy ilyen helyzetben nincs más házi gyógymód, mint hogy amit csak szeretne velünk megosztani, azt meghallgatjuk, de nem erőltetjük a dolgok kibeszélését - és segítünk neki értelmezni a történteket. Én is ezt próbáltam. 

Beszélgettünk arról, milyen érzés kívül maradni. Arról, hogy nem minden közösség passzol mindenkinek és valószínűleg a kiközösítés nem is volt szándékos a többiek részéről. És megtárgyaltuk azt is, hogy a tábor nem csak szórakozás, hanem próbatétel. Új szerepek, új dinamika, új hierarchia. Egy hét alatt sűrítve mindaz, amit az iskolában hónapok alatt élnek meg.

Idén nem ugyanabba a táborba készül. Nem tiltottuk el a táborozástól, és nem is erőltettük rá a visszatérést. Közösen választottunk másikat – kisebb létszámút, az érdeklődéséhez közelebb állót, szintén az iskola szervezésében. Reménykedünk. 

A tavalyi táborhét nem lett életre szóló trauma nálunk. De nem is volt gondtalan nyári kaland. Inkább egy tanulási folyamat. Neki arról, hogy nem minden társaság az övé. Nekem arról, hogy nem minden csalódást kell megspórolnom neki.

Ha jó idő, akkor tábor – mondjuk könnyedén. De valójában minden tábor egy kicsit tükör is. Megmutatja, hol tart a gyerekünk a közösségben, önállóságban. És megmutatja azt is, mennyire tudjuk őt megtartani akkor, amikor nem minden úgy alakul, ahogy reméltük, akár kiközösítés, akár egyéb sérelmek kapcsán. És talán ez az igazi családi biztonság. Nem az, hogy mindig minden jól sikerül. Hanem az, hogy ha épp nem, akkor is van hova hazajönni.