Elengedjem a 16 évesemet ottalvós buliba?

– Anya, szombaton ottalvós buli lesz. Mindenki megy.

A „mindenki” szó különös erejű volt. Én pedig ott álltam a konyhában, kezemben a fakanállal, és éreztem, hogy most valami korszakhatárhoz érkeztünk. 

Nem a bulihoz, azok eddig is voltak és a lányom el is járt ezekre. De ilyen ottalvós terv még nem volt. Tudtam, hogy egyszer elérkezik a pillanat és akkor majd nekem okos szülőként kell reagálnom, mégis váratlanul ért. 

Őszintén? Az első reakcióm az volt, hogy: kizárt. Nem azért, mert nem bízom benne. Hanem mert nem bízom a világban. 

Ottalvós buli. Tizenhat évesek. Szülők, akik lehet, hogy otthon vannak. Vagy nem. Alkohol? Ki tudja. Más és még rosszabb lehetőségek? Adja az ég, hogy ne! Telefon lesz nála? Felveszi majd? Hazajön, ha baj van? Egy pillanat alatt végigfutott bennem az összes rémtörténet, amit valaha hallottam.

Aztán ránéztem. Ott állt előttem, már félig felnőtt arccal, félig gyerek tekintettel. És rájöttem: ez nem a buliról, hanem a bizalomról szól. Vagyis erősnek kell lennem és a sok évnyi bizalmat, amit a lányommal kiépítettünk, most is szem előtt tartanom. A tiltás úgysem vezetne sehova. És egy alapvetően megbízható gyerek nem élhet úgy, hogy minden társasági eseményt kihagyjon. 

Szülői para vagy jogos félelem?

A kamaszkor egyik legnehezebb leckéje számomra az, hogy a kontroll fokozatosan átadható. Nem egyik napról a másikra. Kis lépésekkel, de ez a természetes folyamat. Tizenhat évesen már nem lehet mindent egy karakán szülői „nem”-mel elintézni.

Ugyanakkor az sem reális, hogy csak legyintsünk: menjen, majd lesz, ami lesz.

A félelmeim nem alaptalanok. Egy ottalvós bulin bármi megtörténhet, ami egy nappali szülinapon nem. A késő esti tévedések aránya statisztikailag bizonyára magasabb, mint délután négykor. De ha mindig a legrosszabb forgatókönyv alapján döntök, akkor tulajdonképpen azt tanítom neki, hogy a világ veszélyes, és ő nem képes benne helytállni. Ez viszont nem az az üzenet, amit szeretnék átadni.

A beszélgetés, ami mindent eldöntött

Nem tiltottam. Nem engedtem. Először beszélgettünk.

– Kik lesznek ott?
– Lesznek felnőttek?
– Ismerem a szülőket?
– Mi a program?

A sok kérdésemre eleinte szegénykém csak forgatta a szemét. Aztán válaszolt. Egyre részletesebben.
Láttam rajta, hogy komolyan veszi a kérdéseimet és őszintén válaszol mindenre. 

Aztán megállapodtunk néhány dologban:

• tudjam, pontosan hol van,
• bármikor hívhatom,
• ha bármi kényelmetlen, hazahozom, kérdés nélkül,
• és igen, beszéltünk az alkoholról, drogokról, sőt a szexről is. 

Nem moralizálva, fenyegetve. Hanem konkrétan, tárgyilagosan, őszintén. 

Az éjszaka, amikor nem aludtam

Végül elértünk a buli éjszakájához. Sok készülődés után elment a csemete, én pedig úgy döntöttem, nem fogok egész éjjel azon rágódni, mi lehet éppen vele, csak lazulok. Ehhez képest nem aludtam jól.

Minden üzenetrezgésre felébredtem. Egyszer rá is írtam: „Minden oké?”
Jött a válasz: „Igen anya. ” Az a mosolygós emoji egyszerre volt megnyugtató és idegesítő.

Hajnali fél kettőkor azon gondolkodtam, vajon a saját anyám mit érzett, amikor én mentem először ottalvós buliba. Valószínűleg ugyanezt. Csak akkor még nem volt folyamatos online elérhetőség, ami paradox módon egyszerre ad biztonságot és gerjeszt óriási szorongást.

Másnap 

Másnap délelőtt érkezett haza. Fáradtan. Kicsit kócosan. De boldogan. Mesélt. Nevetett. Volt egy kis dráma, egy kis zene, egy kis hülyéskedés. De semmi, amitől összedőlt volna a világ.

És akkor értettem meg valamit. Nem az a kérdés, hogy félek-e.
Hanem az, hogy a félelem irányít engem, vagy túl tudok jutni rajta és bízni a saját gyerekemben.  Egy 16 éves már nem gyerek. De még nem is felnőtt. A kettő között billeg – és közben mi is billegünk vele.

Elengedjem? Igen. De nem vakon. Elengedem úgy, hogy tudja: mögötte állok, hogy vannak szabályaink.
Elengedem úgy, hogy tudja: ha hibázik, akkor sem omlik össze a kapcsolatunk.

Az igazi kérdés az, hogy amikor egyszer majd nagyobb döntéseket kell hoznia – akkor lesz-e annyi bizalom köztünk, hogy elmondja, mi történik vele. Az ottalvós buli csak egy fontos közös fejlődési állomás. Nekem egy álmatlan éjszaka.
Neki egy lépés a felnőtté válás felé. És nálunk ez jól sikerült.