Az átlagtól eltérő gyerekek gyakran magányosak

Amikor ezt először mondta a fiam, büszke is voltam, meg nem is. Büszke, mert szeret olvasni. Mert érdekli a világ. Mert nem a telefonja képernyőjébe kapaszkodik minden percben. És közben összeszorult a gyomrom. Mert tudtam: nem csak a könyvek miatt megy oda. Az én gyerekem - tetszik, nem tetszik – bizonyos dolgokban kiugróan jó. Gyorsabban gondolkodik, mélyebben kérdez, összefüggéseket lát ott is, ahol más még csak a felszínt kapargatja. És ez egyszerre ajándék és teher. A tehetség ugyanis nem mindig hoz egységes kedvező fogadtatást.  Kívülről a tehetség csillog. Versenyek, dicséretek, elismerések. „De jó nektek!” – mondják ilyenkor más szülők. Belülről viszont néha egészen más megélni ezt a helyzetet.

Nekünk te sok vagy 

Az átlagtól eltérő gyerek – legyen szó matematikáról, zenéről, sportról vagy épp rendkívüli érzékenységről – gyakran nem találja a helyét a kortársai között. Nem azért, mert fennhordja az orrát, vagy egy fura különc akar lenni. Hanem mert más tempóban, más mélységben működik és ez máris elég ahhoz, hogy a gyerekek kinézzék maguk közül. 

És azt szerintem minden szülő tudja, hogy a gyerekközösségek kegyetlenül pontos radarral érzékelik a másságot. „Stréber.” „Fura.” „Túl sok.” Ezek a szavak nem hangzanak el mindig egyértelműen, mégis sokszor csak a félrenézésből, a kihagyott meghívásból, a szünetben egyedül olvasgató saját gyerekből egy csapásra érzékelhetők. A tehetséges gyerekek közül sokan ennek hatására megtanulják visszafogni magukat. Nem jelentkeznek annyiszor. Nem mondják ki a választ. Butábbnak tettetik magukat, csak hogy beleférjenek a csoport kereteibe. És szülőként ilyenkor ott állunk egy furcsa dilemmában:
tanítsuk meg kiállni magáért, vagy segítsünk „simítani” a különbözőségén?

A beilleszkedés ára

A közösséghez tartozás alapvető emberi szükséglet. Egy gyerek számára pedig szinte létkérdés. Ha választania kell a teljesítmény és a társas elfogadás között, sokszor az utóbbit fogja választani. De ennek ára van. Ha egy gyerek folyamatosan kisebbíti önmagát, hogy ne lógjon ki, idővel összezavarodhat abban, ki is ő valójában. A „ne legyek túl sok” belső mondata aztán felnőttkorig is elkísérheti. Ezért nem mindegy, hogyan reagálunk szülőként.

Nem csak a kiemelkedő teljesítmény lehet „eltérés”

Fontos kimondani: nem csak az olimpiai szintű zongoristák vagy a matekzsenik küzdenek ezzel. Az „átlagtól eltérő” gyerek lehet az is,

• aki rendkívül érzékeny,
• aki koravén módon gondolkodik,
• aki túlságosan igazság-érzékeny,
• vagy aki egyszerűen más iránt érdeklődik, mint a többiek.

A másság sokféle lehet – és a magány is.

Mindig a szülőnek kell okosnak lennie

Mit tegyünk? Az első és legfontosabb: ne relativizáljuk a gyerekünk érzéseit. A „majd kinövi” vagy a „örülj, hogy ilyen okos vagy” nem a megnyugtató vigasztalás, ezzel a gyerek nem is igazán tud mit kezdeni, hiszen ő nem az intelligenciáját sírja, hanem a magányát. Beszélgessünk vele arról, mit él meg a közösségben. Segítsünk neki megérteni, hogy az, ami benne van, különleges, érték – még ha most nehéz is vele együtt élni. És ha lehet, keressünk olyan közeget, ahol találkozhat hozzá hasonló érdeklődésű gyerekekkel. Egy tehetséggondozó program, egy szakkör, egy műhely csodákra képes. Nem azért, mert ott mindenki zseni. Hanem mert ott nem kell elrejteni az erősségeket és a csoportdinamika kifejezetten ezek megmutatására épül. 

A közösség felelőssége

Iskolai szinten is fontos kérdés, hogyan kezeljük a kiemelkedő képességű gyerekeket. Ha csak teljesítményforrásként tekintünk rájuk, könnyen magukra maradhatnak. A valódi tehetséggondozás nem csak a versenyekre készít fel, hanem segít érzelmileg is megtartani a gyereket. A közösségben való helye legalább olyan fontos, mint az, hogy hány pontot ér el egy megmérettetésen – és ezt a jó pedagógusok tudják. 

És mi lesz belőlük?

Sokukból tehetséges, gyerekként magányos, fiatalként érzékeny, mélyen gondolkodó felnőtt lesz. Olyan, aki pontosan érti, mit jelent kívülállónak lenni – és ezért nyitottabban képes másokat befogadni. De ehhez szükségük van arra, hogy valaki gyerekkorukban azt is mondja nekik: 

Reménykedni is lehet 

Amikor már nem a könyvtárba megy szünetben, hanem egy szakköri barátjával nevetgél a folyosón, tudhatod: nem az történt, hogy hirtelen „kevésbé lett különleges.” Hanem az, hogy talált egy helyet, ahol nem kell visszafognia magát. És talán ez a kulcs: nem az a cél, hogy az átlagtól eltérő gyerek beolvadjon. Hanem hogy megtalálja azt a közösséget, ahol a különlegessége nem akadály, hanem felemelő érték.