„Kérem, ne nyomják a feleségem hasát!” - egy apa szülésélménye

Nem készültem különösebben a szülésre. Mármint fejben persze igen: olvastam, amit illett, végigültem a felkészítőt, lélegeztem, fújtattam, tudtam, hol kell majd állnom, mikor kell vizet adni, mikor kell csendben maradni. Azt hittem, ennyi elég. Hogy az én dolgom csak az lesz, hogy ott legyek. Hogy jelen legyek. Hogy fogjam a kezét, amikor kell, és ne essek össze, ha vért látok. Ne engem kelljen felmosni. 

Azt nem tudtam, hogy lesz egy pillanat, amikor megszólalok. És azt sem, hogy mennyire nehéz lesz kimondani egy teljesen egyszerű mondatot.

A vajúdás elején minden olyan volt, mint a filmekben, csak kevésbé volt romantikus. Neonfény, szagok, halk sürgés-forgás, félmondatok. A feleségem próbált koncentrálni, én pedig próbáltam hasznos lenni. Számoltam a légzést, törölgettem a homlokát, bólogattam, amikor kérdeztek. Jó férj akartam lenni. Jó társ. Igazi szülőtárs, ha már így hívják ezt.

Közben egyre világosabb lett, hogy itt nem mi irányítunk. Döntések születtek fölöttünk, körülöttünk, gyorsan és magabiztosan. Én többnyire csak figyeltem. Elvégre ez az, amit általában úgy nevezünk: az apa szülésélménye. A feleségem teste dolgozott, az orvosok utasítottak, a szülésznők tették a dolgukat. Én pedig ott álltam mellette, és közben egyszer csak azt éreztem, hogy valami kicsúszik a kezünkből. Nem tudtam volna megmondani, pontosan mi – csak azt, hogy már nem kérdeznek annyit, nem magyaráznak, és egyre kevesebb idő jut ránk. Aggódni kezdtem, hogy valami nincs rendjén. 

Amikor elkezdték nyomni a hasát, először azt hittem, félreértem a helyzetet. Olyan volt, mintha egy mozdulatot látnék, ami nem oda tartozik. A feleségem arca megváltozott. Nem fájdalom volt rajta – annál több. Valami kiszolgáltatottság. Valami olyan, amit addig még sosem láttam rajta. És abban a másodpercben pontosan tudtam, hogy ez az a pont, ahol nem maradhatok csendben.

Nem volt bennem harag. Nem volt ellenérv, hogy is lehetett volna – nem vagyok orvos, ráadásul egy olyan helyzetben voltunk, amiben még soha. Bennem abban a pillanatban csak félelem volt, és egy nagyon erős érzés, hogy most valaki olyasmit tesz a feleségem testével, amit ő nem akar. A hangom remegett, amikor megszólaltam. Nem volt benne határozottság, inkább kérés.

– Kérem… ne nyomják a feleségem hasát.

Nem emlékszem pontosan, mi történt utána. Mondtak valamit. Talán magyaráztak. Talán legyintettek. Az egész jelenet összemosódott bennem. Ami megmaradt, az az érzés: hogy ott álltam egy orvosi csapattal szemben, és hirtelen én lettem az egyetlen, aki még meg tudta szólaltatni a felesége kérdő és riadt tekintetét, amikor éreztem, hogy közbe kell lépnem. Hogy valamit tennem kell, mert megijesztett a kiszolgáltatottsága. Akkor is, ha nem voltam biztos benne, hogy jogom van ehhez, inkább tettem, amit ösztönösen jónak véltem. 

A baba megszületett. Igen, egészséges. Igen, sírt. Igen, mindenki fellélegzett. És ilyenkor jön az a rész, amikor elvileg minden rendben van. Amikor a történet véget érhetne egy boldog képpel. Csakhogy bennem nem ért véget ott. És azt hiszem, a feleségemben sem.

Napokkal később, amikor már otthon voltunk, még mindig eszembe jutott az a mozdulat. Az a pillanat, amikor nem tudtam, elég volt-e, amit tettem. Hogy kellett volna-e hangosabban. Előbb. Határozottabban. Vagy épp csendben maradni, mert „ők tudják, mit csinálnak”. Ezek a kérdések bennem maradtak. Azóta már számtalanszor átbeszéltük a feleségemmel és tudom, hogy ő is megijedt akkor. Tulajdonképpen hálás nekem, amiért szóltam, és az az igazság, hogy a mai napig nem tudja egyikünk sem, hogy ez helyénvaló volt-e, de abban egyetértünk, hogy valami ösztönösen azt súgta, lépjek közbe, és így volt jó, ahogy volt. 

Nem gondolom, hogy minden beavatkozás erőszak. Nincs kórház-parám, vagy egyéb zavaró megrögzöttségem, hiszem, hogy egy szülés közben is adódhatnak olyan pillanatok, amikor az orvosoknak aktívan be kell avatkoznia. Viszont úgy érzem, a szülés alapvetően egy ősi, zsigeri sikere a nőnek és a babának, egy természet által finomra hangolt folyamat. Azt viszont biztosan tudom, hogy az élmény attól még valós, hogy nem beszélünk róla eleget. És hogy az apa szülésélménye is létezik. Egy furcsán kívülálló, mégis a történések mélyén az anyával együtt hömpölygő személy ilyenkor az apa, legalábbis én úgy éreztem magam az első fájásoktól a baba felöltöztetéséig. 

Egyébként visszatekintve engem meglepett, hogy mennyi mindenről nem esik szó a szülésre készülve a „szakirodalomban”, akár a felkészítőkön. Például arról, hogy az apák jelentős része utólag beszámol szorongásról, bűntudatról a szülés kapcsán. 

Arról sem nagyon beszélünk, hogy a szülőszobán sokszor más szabályok érvényesek, mint az élet többi területén. Ott a test nem magánügy, az idő sürget, a döntések gyorsak, és nem mindig jut tér kérdezni vagy tiltakozni. Pedig egyre több szakember mondja ki: a szülés minőségét nem csak az határozza meg, mi történik fizikailag, hanem az is, hogyan élik meg a jelenlévők. Hogy van-e beleszólás, van-e meghallgatás, van-e biztonságérzet.

Aznap nem én szültem. A testem nem dolgozott, nem szakadt, nem fájt. De ott, abban a szobában, valami bennem is megszületett. Egy felismerés, hogy az apa szülésélménye bizony nem abból áll, hogy csak erős vagy, nem kell macsónak lenni a szülőszobán. Apaság lehet az is, hogy meg mersz szólalni akkor is, amikor remeg a hangod.

És ha visszagondolok, nem is az a mondat jut eszembe, amit akkor mondtam. Hiszen ott és akkor az adrenalin irányított. Mindig csak arra gondolok, hogy kimondtam. Éppen ennyi volt az én fontos mellékszerepem azon a napon.