Anyu alkoholista volt – én nem iszom egy kortyot sem

A te legnyomasztóbb filmed az én életem

Nem tudom, mikor kezdődött pontosan, hiszen gyerek voltam. Szétszórva vannak meg csak a pillanatok: a délutánok, amikor iskolából jöttem haza, és a lakásban olyan szag volt, mint egy kocsmában; éjszakák, amikor a kiabálásra, csörömpölésre vagy a szüntelenül csengő vonalas telefonunkra riadtam fel, és már kisgyerekként éreztem, hogy biztosan megint baj van. Anyu mindennek ellenére nem volt rossz ember. Szeretett. Csak egyszerűen az alkohol lett neki fontosabb, mint a családunk. Mint bármi más. Volt, hogy megígérte, hogy „ma már nem iszik”. Csak hogy aztán este újra ott volt a borospohara az asztalon, és a szavai egyre torzabbá váltak.

A reggelek — amikor nem tudod, mi történt előző este

Minden reggel olyan volt, mint egy rejtélyes film: Felkelek, kinyitom a szobám ajtaját, és egy pillanatig csak nézem a konyhát. Ott a pohár, ott a palack. Nem tudom, mikor történt, mit mondott előző este, kit hívott fel még hajnali fél háromkor. És én mindig azt éreztem, mintha két világban élnék: egyikben van iskola, leckék és barátok; a másikban pedig egy rendetlen, elhanyagolt lakás, ahol az anyu valami ellen küzd.

Régen minden más volt 

Nem volt szó „szenvedélybetegségről”, nem volt „terápia” vagy „támogató csoport”. Csak az történt, hogy anyu alkoholista volt, és ezért nem úgy viselkedett, mint a többi anya. Néha nem jött el az iskolai előadásra. Kihagyta a szülőit. Néha nem is emlékezett, hogy mit mondott tegnap. És engem szégyen és félelem tartott fogva egyszerre. Szégyelltem, hogy más gyerekek anyukája nem ilyen. Féltem, mikor tör ki belőle a düh vagy mikor áll be otthon az a jellegzetes baljós csend.

Én is felnőttem valahogy 

Az igazi változás akkor kezdődött, amikor felnőtt lettem — nem azért, mert egyik napról a másikra megoldódtak a dolgok, hanem mert elkezdtem megérteni a gyerekkoromat, úgy egészében, ahogy lezajlott. Már nem az volt a kérdés bennem, hogy anyu miért iszik, hanem hogy miért nem tudja abbahagyni. Úgy gondolom, a függőség nem választás kérdése, hanem egy labirintus, amiből nem könnyű kijutni. Anyu nem hiszem, hogy akarta az alkoholizmust. Csak egy idő után nem tudott szabadulni tőle.

Szöges ellentétek 

Amikor a férjemmel eldöntöttük, hogy családot alapítunk, egyetlen olyan dolgot ígértem magamnak, amit soha nem akartam megismételni: nem leszek az az anya, aki azért nem emlékszik a gyerek születésnapjára, mert előző este ivott. És a férjem tudta, miről beszélek — a múltam ott volt minden mondatomban. Így született meg a döntés: nem iszom alkoholt. Nem azért, mert „tiltja a sorsom”.
Hanem mert tisztában vagyok azzal, hogy számomra az alkohol nem játék.
Számomra az ital már nem egy társasági dolog. Számomra az ital egy kapu volt valami sötéthez — és én nem akarok belépni azon a kapun át még egyszer. Soha nem akartam volna hallani a gyerekeim szájából, hogy anyu alkoholista. 

Nem minden mese végződik rosszul 

Van, aki felépül, kijön az alkoholizmusból és örök függőként, de józanul éli le az életét.  Vannak, akik nem ilyen szerencsések, ők a függőség áldozataivá válnak és általában a családjukat is magukkal rántják.  Vannak önkéntelen lemásolásai ezeknek a sorsoknak. És van, aki úgy nő fel, hogy soha nem akarja ezt megismételni. Ez lettem én. 

Ma már nem az a kislány vagyok, aki attól rettegett, mikor és milyen állapotban jön haza anyu.
Én is úgy megyek haza a gyerekekhez, ahogy mindig is álmodtam arról, hogy őt várhassam. Tudom, hogy nem szégyen félni. Nem szégyen segítséget kérni.
És számomra a legnagyobb dicsőség más utat választani. Ha szülőként úgy érzed, hogy valami miatt te sem tudsz teljesen ott lenni a saját gyerekeid mellett, ne gondold, hogy ezzel egyedül vagy. És ha egyszer te is azt tudod mondani: „Én másképp akarom csinálni”, akkor az már maga a nagybetűs remény.