Anya anyabarátot keres

Mégis, az egészben sokszor van valami áttetsző magány. Ott ülünk egymás mellett, babakocsik és uzsonnásdobozok mögé bújva, és valahogy nem találjuk a kapaszkodót egymásban, mert mindez csak abban a pillanatban létezik. Abban az időben, amit a játszótéren töltünk, annak minden szürreális elemével együtt. Például éppen lehányva, vagy egy túsztárgyaló higgadtságát megszégyenítő elmejátékban, amit a hiszti megszüntetéséért viszünk véghez. 

Amikor megszületik a gyerek, mindenki azt mondja, új világ nyílik. Azt kevesebben teszik hozzá, hogy közben a régi világ csendben összemegy. A barátnők dolgoznak, este érnek rá, akkor viszont én már altatok. A spontán kávézások helyét átveszi a „ha jövő kedden, jó előre megbeszélve, két etetés között” típusú logisztika. És miközben egész nap emberek között vagyok – egy nagyon pici emberrel –, mégis van bennem egy tompa hiány: valaki, aki pontosan érti, mit jelent háromszor visszamenni a lakásba, mert mindig ott marad valami. Valaki, aki nem sajnál, nem idealizál, csak bólint. Valaki, aki nem röhögi ki a táskámba tömködött papírbilik és gumidínók cikisen bájos világát. 

A barátnő vagy sorstársszerű anyai magányról keveset beszélünk, mert hálátlannak hangzik. Hiszen itt ez a gyerek, egészséges, mosolyog, fejlődik. Mit lehet ezen túl hiányolni? Nem is a barátnőzésnek van itt az ideje, koncentrálj a gyerekre, elvégre egészen idáig csak barátnőztél – anyám például képes ilyen mondatokat nagyon komolyan mondani. Az úgy tűnik, senkinek nem fér a fejébe a családomban, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Lehetünk végtelenül szerető szuperanyák, és közben vágyhatunk egy-egy felnőtt mondatra, ami nem gügyögés, nem tanács, nem nagy megmondás éppen. Csak egy őszinte jelenlét, ahol nem érzem annyira esetlennek magam a hétköznapokban. 

Felnőttként barátkozni eleve tök nehéz szerintem. Nincs már iskola, nincs közös pad, ahol automatikusan egymás mellé sodor az élet. Itt már tudatosan kell keresni. És az anyaság még rá is tesz egy lapáttal: nem elég, hogy szimpatikus legyen a másik, jó, ha a gyerekeink is nagyjából egy hullámhosszon vannak. Mintha egyszerre két randit szerveznénk: egyet magunknak, egyet a gyerekeknek.

Egy ideje azt vettem észre, hogy az anyabarát keresés már nem csak játszótéri szemkontaktus kérdése. Léteznek kifejezetten erre létrejött közösségi felületek, sőt applikációk is – például a Momz App –, ahol anyák keresnek egymásra lakóhely, gyerekéletkor vagy érdeklődés alapján. Elsőre furcsán modernnek tűnik, hogy már erre is van app. Aztán ha őszinte vagyok magammal, inkább felszabadító. Mert azt jelenti: nem én vagyok az egyetlen, aki kimondja, hogy szüksége van egy másik anyára. Illetve számol azzal is, amiből nekünk, kisgyerekes anyáknak mindig nagyon kevés van: a szabadon eltölthető idővel. Hiszen ha már eleve választhatok egy ilyen remek app-on keresztül egy hasonló érdeklődésű, hasonló értékrendű anya-barátot, csomó időt megspórolhatok azzal, hogy nem futok felesleges köröket. 

Nem azért, mert a párom, férjem, családom nem elég. Nem azért, mert a régi barátaim eltűntek. Hanem mert van egy életszakasz, amit igazán az ért meg, aki szintén benne van. Aki tudja, milyen, amikor egyszerre vagy végtelenül erős és ijesztően bizonytalan. Amikor a tested már nem a régi, sőt, egészen ijesztő dolgokat produkál. Sok helyen ígérnek egy új, edzettebb testet, de az még nem érkezett meg. Tenni kellene azért is, hogy mielőbb bomba formába kerüljünk. De a lélek fontosabb. Ott lehet sok apró lyukacska, amit szívesen befoltozna az ember egy baráttal. Egy barát-mamival. Aki pont abban a cipőben van, mint mi: amikor egy nap százszor érezzük, hogy jól csinálunk valamit, és kétszer ennyiszer, hogy fogalmunk sincs, hogy működik egy gyerek, akit üzemeltetni nagy részben a mi feladatunk. 

Azért ne legyünk maximalisták. Az anyabarát nem a tökéletes barátnő lesz. Néha csak egy ebédet jelent majd útközben, ahol végre nem kell viselkedni. Néha egy üzenetet este tízkor: „Nálatok is felébredt? Mindjárt megőrülök!” Néha egy séta, ahol nem kell magyarázni, miért vagy csendesebb. És néha tényleg még csak egy profilkép egy alkalmazásban, ami mögött ott van valaki, aki ugyanazt keresi, mint mi. Ezért érdemes adni egy esélyt a dolognak és kipróbálni az ilyen applikációkat vagy elszaladni a legközelebbi anyukás jógára, hátha. 

Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem minden anyabarát-kezdeményezésből lesz valódi barátság. Próbáltam már én is. Volt közös séta, kávé papírpohárból a játszótér szélén, néhány lelkes üzenetváltás altatás után. Aztán valahogy mégsem kapaszkodott meg egyik sem igazán. Mert a gyerek közben elindult, vagy épp még nem indult el. Mert az egyik már bölcsibe készült, a másik még háromszor kelt éjjel. Mert mire két anya naptára egyszerre szabad lett volna, már elfogyott a lendület.

A felnőtt barátságokhoz idő kell. Ismétlődés. Közös történetek, amiket nem egy homokozó szélén, fél szemmel a csúszdát figyelve élünk át. Nekem a legtartósabb kapcsolataim eddig valahogy mindig olyan közegből nőttek ki, ahol volt tér hosszasan beszélgetni, együtt nevetni, együtt bosszankodni – ilyen volt a munkahelyi barátságaim legtöbbje. 

Talán ezért maradnak meg sokszor inkább a régi barátok. Azok, akik már ismertek minket az anyaság előtt is, és akikkel nem csak a gyerek az egyetlen közös nevező. És talán ez sem baj. Az anyaság hozhat új embereket az életünkbe, de azért nem kötelessége mindent újraírni.

Összességében azt gondolom, lehet, hogy nem minden játszótéri ismeretségből lesz mély barátság, de ettől még érdemes nyitottnak maradni. Mert néha elég egy pár mondat, egyetlen padon eltöltött délután, hogy kicsit kevésbé érezzük magunkat egyedül.