Többemberes babák – Erőn felüli megmérettetés a szülőknek?

Az ilyen gyerekekre használják azt a kifejezést, hogy többemberes baba – ami elsőre talán ijesztően hangzik, de valójában nagyon pontosan írja le azt az élményt, amit a szüleik nap, mint nap megélnek. Nem elkényeztetett, nem „rossz”, csak neki folytonos szülői kontakt kell ahhoz, hogy jól érezze magát. 

Fontos ezt rögtön az elején tisztázni: ezek a babák nem azért ilyenek, mert a szülő „elrontotta” őket. Nem a túl sok kézben tartás, hordozás, nem a gyors reagálás, nem az együtt alvás az oka. A szakirodalom esetükben úgy fogalmaz, hogy vannak gyerekek, akik eleve érzékenyebb idegrendszerrel jönnek a világra. Hevesebben reagálnak az ingerekre, nehezebben szabályozzák saját testüket és pszichéjüket, ezért több külső segítségre van szükségük ahhoz, hogy kiegyensúlyozottak maradjanak, vagy éppen megnyugodjanak.

Egy többemberes baba gyakran nehezen alszik, sokszor ébred, válogatósabb lehet evésben, és az sem ritka, hogy a babakocsit, hordozót, autósülést következetesen elutasítja. Ami más gyereknél beválik, itt gyakran csődöt mond.

Talán az egyik legnehezebb része ennek az állapotnak az, hogy kívülről sokszor láthatatlan. A baba „egészséges”, nincs diagnózis, nincs egyértelmű magyarázat. Így a környezet gyakran tanácsokat ad: „Biztos csak hasfájós.” „Majd kinövi.” „Ne vedd fel rögtön.” „Más gyerek is sír.” Mintha mindenki attól félne, hogy az extra figyelemmel elkényezteti a szülő a kicsit. 

Csakhogy a szülő a zsigereiben pontosan érzi: itt másról van szó. Ezért próbál folyamatosan jelen lenni. A folyamatos készenlét, az alváshiány, az állandó figyelemigény viszont lassan felőrli őt, így miközben minden energia a babára megy el, a szülő egyre inkább magára marad – fizikailag és lelkileg is.

Egy többemberes baba mellett sokszor nem az a kérdés, hogy „mit csináljunk ma?”, hanem az, hogy hogyan éljük túl a következő napot.

Amikor a párkapcsolat és az énidő is háttérbe szorul

Az extrán nagy igény nemcsak az egyik szülőt terheli meg, hanem rajta keresztül az egész családi rendszert. A párkapcsolat gyakran logisztikai projektté válik: ki mikor alszik, ki mikor eszik, ki mikor tud egyáltalán zuhanyozni. Az intimitás, a beszélgetések, az együtt töltött idő sokszor eltűnik. Forró váltás van, de nincsenek forró pillanatok. 

És ott van a bűntudat is. Hogy miért nem élvezem jobban. Miért vagyok türelmetlen. Miért vágyom egy órára egyedül. Ezek az érzések különösen erősek akkor, ha a környezet nem igazán érti, mi zajlik otthon.

Nem tart örökké  

Ami fontos kapaszkodó lehet: a többemberes baba nem egy életre szóló címke. Sok gyerek, aki csecsemőkorában rendkívül intenzív volt, később kiegyensúlyozott, empatikus, érzékeny kisgyerekké válik. Az idegrendszer érésével az igények is változnak, csökkennek.

Persze érthető, ha ez nem vigasztalja meg azt a szülőt, aki épp a harmadik álmatlan éjszakáját tölti egymás után. Itt és most van, abban élnek a szülők, és ilyenkor nem a jövő számít, hanem az, hogy legyen elérhető segítség, megértés, és legalább egy ember, aki kimondja: igen, ez tényleg nehéz, de segítek. 

Talán ez a legfontosabb üzenet: egy többemberes baba mellett nem luxus a támogatás, hanem alapvető szükséglet. Segítséget kérni nem azt jelenti, hogy nem bírod, hanem azt, hogy felelősen gondolkodsz. Lehet ez nagyszülő, barát, fizetett segítség vagy szakember – a lényeg, hogy a szülő ne maradjon teljesen egyedül, mielőtt teljesen kimerülne. 

Mert egy ilyen baba nem „több szeretetet” kér – abból általában amúgy is rengeteget kap. Hanem több figyelmet, több felé megosztott terhet, ami ha megvalósul, akkor nemcsak a baba lesz kiegyensúlyozottabb, hanem az egész család is.

A szülő idegrendszere garanciában javítható

Kevés szó esik arról, hogy az ilyen fokú figyelemigény nemcsak időt, hanem idegrendszeri kapacitást is igényel. A folyamatos készenlét, a megszakított alvás, az állandó reagálás hosszú távon olyan stresszt okozhat, amelyre az emberi test egyszerűen nincs felkészülve segítség nélkül. Ezért fordulhat elő, hogy a szülő már reggel kimerülten ébred, miközben „papíron” semmi rendkívüli nem történt.

Sokan ilyenkor saját magukat hibáztatják: azt érzik, ők nem elég türelmesek, nem elég erősek, nem elég jók. Pedig gyakran nem személyes alkalmassági kérdésről van szó, hanem arról, hogy egy ember próbál ellátni egy olyan feladatot, amihez valójában több emberre lenne szükség.

A kívülállók részéről sokszor érkezik együttérzés, de ez gyakran gyorsan átcsúszik bagatellizálásba. „Majd jobb lesz”, „Ez csak egy korszak”, „Bezzeg régen…” – ezek a mondatok ritkán segítenek akkor, amikor a szülő épp azon gondolkodik, mikor tud legközelebb egyben aludni két órát.

A nehézség az, hogy kívülről ez az egész sokszor nem látszik. A baba nem feltétlenül sír idegen helyen, mosolyoghat, egészségesnek tűnik, így a szülő tapasztalata könnyen megkérdőjeleződik. Ettől az elszigeteltség érzése csak tovább erősödik.

Amikor segítségről beszélünk, sokan azonnal gyakorlati dolgokra gondolnak: vigyázni a gyerekre, bevásárolni, főzni. Ezek mind fontosak, de legalább ennyit számít az érzelmi megtartás is. Az, ha valaki meghallgatja a szülőt anélkül, hogy tanácsot adna. Ha elhiszi neki, hogy ez most nehéz. Ha nem relativizálja az élményt. Ilyenkor máris javulhat a helyzet, a szülői idegrendszer töltődik. 

Miért pont mi? 

Fontos lenne elengedni azt a gondolatot, hogy mindent „ugyanúgy” kell csinálni, ahogy mások. Más tempó, más napirend, más megoldások válnak be. Van, ahol az együttalvás hoz enyhülést, máshol a hordozás, megint máshol az, ha a szülők váltják egymást tudatosan, hogy mindkettőjüknek jusson regenerálódás. Ahány baba, annyi ház és szokás. 

És a jó hír az, hogy végül minden kisbaba megtanul alkalmazkodni a világhoz, ahhoz a saját, különleges életéhez, ami számára a családjával működő mindennapokat jelenti.