Nem állok szóba a szüleimmel

Aztán mesélni kezdett arról, hogy minden találkozó után levert, feszült, fáradt és szomorú lett. Hiába telt el egy évtized azóta, hogy kirepült otthonról, a szülő-gyerek kapcsolat minden egyes alkalommal újra gyerekkori sebeket tépett fel.

Ez a kérdés ma már nem tabu, sőt egyre gyakoribb jelenség: lehet-e szakítani a szüleiddel felnőttként? És muszáj-e mindenáron fenntartani egy kapcsolatot, ha az nem működik?

Hogy jutunk el ahhoz, hogy töröljük a családi ház telefonszámát? 

Sok felnőtt gyerek úgy érzi, a szüleivel való kapcsolat egyszerűen nem épít. Nem arról van szó, hogy nincs szeretet, hanem hogy alapvető különbségek vannak a határok, az érzelmi támogatás vagy a tisztelet terén. Sok szakember szerint ilyenkor nem rendellenes döntés távolságot tartani; sok ember választja ezt saját mentális egészségének védelmében. 

Több kutatás is azt találta, hogy a felnőtt gyerekek leggyakoribb oka a kapcsolat megszakítására a folyamatos, tartós toxikus vagy bántalmazó viselkedés, amely érzelmi elhanyagolástól az ismétlődő kritikáig, a határok figyelmen kívül hagyásáig terjed. 

Sokszor ezek a minták gyerekkorból származnak – amikor a szülő folyamatosan kritizálta a gyereket, elutasította a véleményét, vagy nem volt képes felnőttként tekinteni rá. A hosszú távú hatás pedig az, hogy egy felnőtt már nem érzi magát biztonságban vagy értékeltnek a kapcsolatban. 

Felnőttként könnyebben is lépünk, hiszen nem vagyunk már olyan szoros érzelmi függőségben a szüleinkkel, hogy ne tarthatnánk távolságot, ha úgy jobbnak látjuk. 

Természetesen nem kizárólag radikális döntések születnek ilyenkor, a szülő-gyerek kapcsolat megszakítása nem minden esetben jelenti a soha többé ne lássalak döntést. Sokan ilyenkor inkább fizikai vagy érzelmi távolságot tartanak, kevésbé gyakori kontaktussal, vagy csak bizonyos témák elkerülésével próbálják meg jobban védelmezni magukat. 

Ilyenkor jellemzőek az alábbi megközelítések:

• Nem megyek át a szüleimhez minden ünnepen, mert utána napokig ki vagyok borulva.
•  Csak akkor találkozom velük, ha konkrétan megbeszélünk egy programot, és az sem mindig könnyű.
• Nem beszélünk a régi dolgokról, mert úgyis mindig veszekedés lesz belőle. A praktikus mindennapokra koncentrálunk, segítek nekik nagyobb bevásárlásokban, az otthoni teendőkben, de az egész kapcsolatunk inkább tárgyilagos marad, kerüljük a gyerekkorom témáit. 

Ezek nem feltétlenül végleges szakítások, hanem olyan határjátékok, amelyekkel a felnőtt gyerek igyekszik megvédeni a saját lelki egyensúlyát.

Egy anya is lehet mérgező? 

Ahogy a pszichológiai tanulmányok is rámutatnak, a szülő-gyerek kapcsolat esetén az ilyen típusú elhidegülés gyakran nem egyetlen esemény miatt történik, hanem hosszú évek alatt felgyülemlett sérelmek, nem elismert fájdalmak, és többszöri határátlépések miatt. 

Tipikus példák, amelyek a gyerekkorból erednek és végül egy felnőttkori szülői szakításhoz vezethetnek:

• állandó kritika vagy a folyamatos lebecsülő megjegyzések,
• érzelmek érvénytelenítése (túl érzékeny vagy),
• erős kontrolláló magatartás még felnőttkorban is,
• a gyerek választásainak folyamatos elutasítása vagy lebecsülése.

Nem ritka, hogy ezek a minták egy családban akaratlanul ismétlődnek generációról generációra, mert a szülő sincs tisztában a saját sérüléseivel vagy működésével.

Ha valaki a szülő-gyerek kapcsolat megszakítása mellett dönt, az nem jelenti azt, hogy ne szeretné a szülőjét. Sok felnőtt inkább úgy írja le az érzést, hogy nagyon szeretem, de nem vagyok képes többé így folytatni. Ez paradoxnak hangzik, de a pszichológusok szerint ez a határvonal felismerése az érzelmi érettség egyik jele – azt jelenti, hogy a saját jólétünket előtérbe helyezzük. 

Sőt, vannak, akik később, hosszú idővel a távolságtartás után mégis újrakezdik a kapcsolatot, de új feltételekkel, más határokkal, kiegyensúlyozottabb módon. Ez nem a gyengeség jele, hanem a változásé: valószínűleg mindkét fél dolgozott magán és a köztük lévő dinamikán.

Nem ritka, hogy a kapcsolat megszakításával egyszerre érkezik a bűntudat, a szomorúság, a gyász és a felszabadulás keveréke. Sokan azt mondják, hogy hónapokig vagy évekig rabul ejti őket az érzés, miszerint a döntésükkel tisztában vannak és jó okuk van rá, azonban folytonos veszteség érzés kíséri a szülő nélküli éveiket, amivel nehéz szembenézni. 

Pszichológusok hangsúlyozzák, hogy a szülő-gyerek kapcsolat felbontása nem mindig azt jelenti, hogy a történet véget ért. A múltbeli sebek, az emlékek és az érzelmi kötődés még megmarad bennünk, a fizikai és mindennapi távolság ellenére is.

A kapcsolat fenntartása vagy megszakítása nem kötelesség – hanem egy gyerekkorból eredő, felnőttként szabadabban meghozható döntés, egy tudatos választás. Tulajdonképpen önvédelemről van szó, hiszen ha egy kapcsolat folytatása rendszeresen kárt okoz a lelki egészségben, önértékelésben vagy az életminőségben, azt rokoni foktól függetlenül megszüntethetjük. A szülővel való kapcsolatunkat egy nagyon erős érzelmi töltés hatja át, ennek ellenére, vagy épp ezért nehezebben bánunk vele, nehezebben döntünk a szakítás mellett. 

És mi lesz az unokákkal? 

A szülő-gyerek kapcsolat megszakítása felnőttként szinte soha nem csak két ember ügye. Amint megjelennek a gyerekek, a kérdés óhatatlanul bonyolultabbá válik. Mert innentől nemcsak arról kell dönteni, hogy mi fér bele egy felnőtt-gyerek kapcsolatba, hanem arról is, hogy mi szolgálja az unokák érzelmi biztonságát.

Sokan éppen ezért maradnak benne egy működésképtelen szülő-gyermek kapcsolatban: mert nem akarják „megfosztani” a gyerekeiket a nagyszülőktől. A gond ott kezdődik, amikor a nagyszülő–unoka kapcsolat ugyanazokat a mintákat hordozza, mint korábban a szülő–gyerek viszony: határátlépést, kritizálást, érzelmi nyomást, nyílt konfliktusokat. Ilyenkor a felnőtt szülőnek nemcsak a saját múltját kell védenie, hanem a gyerekét is egy olyan dinamikától, amit ő maga már egyszer megszenvedett.

Nincs általános recept arra, hogy ilyenkor mi a „jó” döntés. Van, ahol működik a részleges kapcsolat: felügyelt találkozásokkal, világos szabályokkal, kimondott határokkal. Más családoknál viszont az válik nyilvánvalóvá, hogy a kapcsolat fenntartása több zavart, szorongást és feszültséget okoz a gyerekeknek, mint amennyi értéket ad. Ebben az esetben a távolságtartás nem büntetés, hanem védelem.

Különösen nehéz kérdés az is, mit és mikor mondunk el a gyerekeknek. A legtöbb szakember egyetért abban, hogy nem a részletek, hanem az őszinte, életkornak megfelelő magyarázat a kulcs. A gyereknek nem kell „oldalt választania”, és nem kell felnőtt konfliktusokat hordoznia. Elég annyi: most így biztonságosabb, nyugodtabb a családunk számára.

A legfontosabb talán az, hogy a döntés mögött ne bosszú, ne indulatokból szőtt dac, hanem tudatos felelősségvállalás álljon. Mert a gyerekek nem azt tanulják meg ezekből a helyzetekből, hogy „kit kell szeretni és kit utálni”, hanem azt, hogy szabad-e nemet mondani egy bántó kapcsolatra. És ez a minta – bármennyire fájdalmas úton születik is meg – hosszú távon hasznos erőforrás lehet számukra.