Mi leszel, ha nagy leszel? A kamaszod tudja már?

Ebben a pillanatban a gyerek azonnal köddé válik. Nem fizikailag – csak lélekben. A tekintete üveges lesz, a válla megemelkedik, és pontosan tudod, hogy most olyasmit kérdeztél, amire ő maga sem szeretne válaszolni. Vagy nem szeretne, vagy egyáltalán nem is tud. Ez nálunk is pontosan így zajlik, sokadszorra, pedig én annyira igyekeztem, hogy sok mindent megismerjenek, sok lehetőséget mutassak meg nekik, nyitottak és belevágósak legyenek, és valahogy mégsem megy a lényeg.  

A helyzet pikantériája, hogy Márk már 18, Zsebi pedig 16. Vagyis papíron már teljesen nagyok. A gyakorlatban viszont tipikus pályaválasztás előtt álló kamaszok, akiknek nagyjából ugyanannyi elképzelésük van a jövőről, mint nekem hétfő reggel a heti menüről: valami lesz, de most még ne beszéljünk róla.

Márk szerint „valami olyasmi, amit nem utál”. Zsebi szerint „majd alakul”. Én pedig ott állok anyaként, kávéval a kezemben, enyhe szemrángással, és próbálom nem kimondani hangosan: de mikor?

Bezzeg mi… (nyugi, mi sem voltunk különbek)

Persze tudom, hogy ez nem új jelenség. Csak amikor az ember benne van, akkor valahogy mégis személyesebb. Amikor én voltam ennyi idős, már „kellett tudni”, mi lesz belőlem. Legalábbis ezt mesélem magamnak. A valóság inkább az, hogy sodródtam, döntöttem, újragondoltam, visszakoztam – csak akkor még nem hívtuk ezt pályaorientációnak, vagy életpálya tervezésnek. 

Azért van még különbség, mégpedig az, hogy ma a választék szinte végtelen. Olyan szakmák léteznek, amikről mi még nem is hallottunk, és olyan állások tűnnek el, amikről azt hittük, örökre velünk maradnak. A pályaválasztás előtt álló kamasz szerintem ezt pontosan érzi. Azt is, hogy amit most választ, az lehet, hogy öt év múlva már nem is létezik. Talán ez a végtelen tér, és a túlzott lehetőségek, a folytonos változás teszi bizonytalanná őket. 

A gyerekünk áll egy hatalmas horizont előtt, neki kell elhatároznia, merre indul, és ettől nem lelkes lesz, hanem totálisan lebénul.

Hajrá anyatigrisek! 

Én persze mindezt nem bírom tétlenül nézni. Elkezdtem „finoman” segíteni. Finoman, de minden napra tervezett kis támadásokkal közelítek, keresgélek, olvasok, listázok, gyűjtögetek, és ezeket igyekszem átadni a csemetének azon melegében: 

– Nézd, van itt egy szuper pályaválasztási teszt!
– Hallgass meg egy podcastet erről!
– Olvastam egy cikket a jövő szakmáiról! Átküldjem? 
– Nem akarsz eljönni velem erre az előadásra?
– Mit szólnál egy nyári gyakornoki programhoz?

Márk ilyenkor mélyet sóhajt. Zsebi azt mondja: „Hagyjuk most anya, majd”. Én pedig egyre több böngészőfület nyitok meg, miközben próbálom nem rájuk tolni a saját szorongásomat. Mert valljuk be: ez nem csak az ő jövőjükről szól, hanem a mi félelmeinkről is. Arról, hogy vajon boldogok lesznek-e. Megélnek-e majd. Nem rontottunk-e el valamit. Ennek ellenére beismerem, hogy rémesen idegesítő lehetek. 

Robotok, mesterséges intelligencia és az anyai pánik

A jövőről szóló cikkek nem segítenek. Mert miközben azt olvasom, hogy a mesterséges intelligencia mindent átalakít, hogy a rutinszakmák eltűnnek, hogy az alkalmazkodóképesség lesz a legnagyobb érték, közben azon gondolkodom: oké, de ezt hogyan magyarázom el egy pályaválasztás előtt álló kamasznak, aki még azt sem tudja, mihez van kedve hétfő reggel?

A fiúk viszont meglepően nyugodtak. Márk szerint „úgyis tanulni kell tovább”. Zsebi szerint „úgyis lesz valami”. És bár ez engem időnként az őrületbe kerget, közben látom benne azt is: ők nem egyetlen, kőbe vésett útként tekintenek a jövőre, hanem lehetőségek sorozataként.

Tanulás, mint kapaszkodó – nem végállomás

Ami lassan nekem is kezd leesni: ma nem feltétlenül egy konkrét szakmát kell választani, inkább egy tanulási irányt. Olyat, ami stabil alapot ad, gondolkodásmódot formál, rugalmasságra ösztönöz. A pályaválasztás előtt álló kamasz világában egyáltalán nem ciki újrakezdeni, váltani, kipróbálni magát több területen.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ennek a generációnak nincsenek kétségei. Vannak. Csak nem ugyanúgy néznek ki, mint a mieink voltak. Nem attól félnek, hogy „rosszul választanak”, hanem attól, hogy túl korán kellene véglegesen dönteniük.

Anyukák, hátra! 

A sok böngészés és kutakodás, gyerek vegzálás után egyszer csak eljutottam oda, hogy kicsit le kell nyugodnom és háttérbe vonulnom. Többet ártok a fiúknak ezzel a pörgéssel, mint amennyit el tudnak viselni. Végül ebből a kényszerből lesz rossz döntés, és azt abszolút nem szeretném. Kicsit átestem a ló túloldalára, és nálunk ez az egész pályaválasztós időszak nem is a gyerekekről kezdett szólni, hanem rólunk, szülőkről. Arról, hogy képesek vagyunk-e elviselni a bizonytalanságot. Hogy tudunk-e bízni abban, hogy a gyerekeink nem elveszettek, csak úton vannak.

Én még tanulom ezt. Néha sikerül, néha kevésbé. Van, hogy újra megkérdezem:
– Na, és most mit gondolsz? Megvan már a tuti tipp? 

És van, hogy inkább csendben maradok. Mert rájöttem: nem az a dolgom, hogy megmondjam, merre menjenek, hanem az, hogy legyenek eszközeik ahhoz, hogy majd ők döntsenek.

De talán ez most így rendben van. Ez a pályaválasztási őskáosz, ami nálunk uralkodik. Szerintem ez más családokban is pontosan így zajlik. Mert a világ, amibe a gyerekeink belenőnek, nem lineáris, nem kiszámítható, és nem vagyunk képesek erre végleges válaszokat adni 16 vagy 18 évesen.

Lehet, hogy Márk mást fog csinálni harmincévesen, mint amit most elképzel. Lehet, hogy Zsebi háromszor is irányt vált. És lehet, hogy mindkettőjüknek igaza lesz.

Én pedig próbálok megtanulni együtt élni ezzel az útkeresési folyamattal, mint megfigyelő, háttérből drukkoló személy. Ha szükség van rám, ott leszek mellettük, ha viszont döntenek, nem fogok sikítani, akármi lesz is az irány. 

Erre azért még tisztán emlékszem, saját tinédzser éveimből, hogy ez milyen szuper jó érzés. Amikor végre megvan a megingathatatlan válaszod arra, hogy mi leszek, most, hogy nagy vagyok. És a szüleid ebben partnerek.