A legnagyobb rémálom: összecserélték a babákat a kórházban

A konkrét eset nagyon bájos, ilyet még a limonádékban sem tudnak kitalálni. Két kislány életéről van szó, akiknek sorsa egy szicíliai kórház szülőszobájából indult, 1998 szilveszter estéjén, amikor megszülettek, mindössze néhány perc különbséggel. 

15 perc különbséggel ugyanabban a kórteremben, ugyanazon az osztályon, ugyanazzal a rutinnal érkeztek világra a lányok, amelyről mindenki azt feltételezi, hogy biztos, ellenőrzött és tévedhetetlen. Nem volt az. 

A kórházban ugyanis az történt, amire minden frissen szült anya titokban gondol, majd gyorsan el is hessegeti a gondolatot: a két újszülöttet összecserélték. Nem rosszindulatból, nem hanyagságból, hanem egy banális hiba miatt. A babák tévesen kerültek másik családba, a ruháik, amelyekbe a csecsemős nővérek felöltöztették őket ugyan egyik családnak sem volt ismerősek, de elfogadták a kórház magyarázatát, és mire bárki észbe kapott volna, már mindkét család hazament – a másik gyerekével. Lám, ilyen egyszerűen történik meg mégis az, amire senki sem számít soha. 

Évek teltek el úgy, hogy senki nem sejtett semmit.

A két kislány, Caterina és Melissa, az összecserélt babák nőttek, fejlődtek, beszélni tanultak, hisztiztek, nevettek megkapták az első karácsonyi ajándékaikat. A szülők pedig ugyanúgy szerették őket, ahogy minden szülő szereti a saját gyerekét: feltétel nélkül, ösztönösen, minden idegszálukkal. A gyerekek pontosan úgy éltek, ahogy minden gyereknek kellene: szeretetben, biztonságban, csodálatos családokban. Csak éppen mindketten a másikéban. 

A gyanú egészen hétköznapi módon merült fel. Az óvodában találkoztak újra és a két anyuka megismerte egymást a szüléskor kórházban töltött idő alapján. Az egyik édesanya észrevette, hogy az azóta másik családban nevelkedő kislány feltűnően hasonlít az ő másik két gyermekére. Nem kicsit emlékeztette, hanem zavarba ejtően. Az arc, a haj, a tekintet megdöbbentő hasonlóságot mutatott. Olyat, amit már nem lehetett elintézni annyival, hogy „van ilyen”. 

A furcsa megérzésből beszélgetés lett. A beszélgetésből kérdések. A kérdésekből vizsgálatok. Végül DNS-teszt, ami igazolta a gyanút. 1998-ban bizony nem csak a babaruhákat keverte össze a kórházi személyzet, hanem a lányokat is. 

És az a pillanat, amikor a szülők szembesültek az igazsággal, valószínűleg minden szülő egyik legnagyobb rémálmával: a gyerek, akit addig a sajátjuknak hittek, biológiailag nem az övék. És a saját gyerekük valaki másnál él. Az összecserélt babák esetében ez az a pont, ahol a történetek többsége tragikus irányt vesz.

A történet itt válhatott volna a megszokott módon befejezett, „elintézett üggyé”. Jogi csatározássá, perré, harccá, szétszakított családi kötelékek miatti könnyekkel, bűntudattal és veszteséggel fűszerezett „rendcsinálássá”. Sok hasonló eset így végződik. De ez az eset különleges volt. 

A két család ugyanis leült, és nem azt kérdezték egymástól, hogy kinek van igaza, hanem azt: „mi a legjobb ezeknek a gyerekeknek?”

És erre a kérdésre egy egészen szokatlan, de mélyen emberi válasz született.

Nem cserélték vissza a gyerekeket egyik napról a másikra. Nem szakították ki őket abból az életből, amit addig ismertek. Ehelyett úgy döntöttek, hogy együtt nevelik őket. A lányok továbbra is ott aludtak, ahol addig, de közben megnyílt előttük egy másik otthon is. Két anyjuk lett. Két apjuk. Négy nagyszülői pár. Közös ünnepek, közös születésnapok, hétvégék, nyaralások. Az összecserélt babák története itt fordult át valami egészen másba, mint amit várnánk.

A gyerekek nem elvesztettek valamit, hanem sokkal többet kaptak. Nem egy szülőt, hanem rögtön négyet. Nem kevesebb szeretetet, hanem egy családnyival többet.

Caterina és Melissa idővel megértették a saját történetüket. Tudták, hogy biológiailag kihez tartoznak, és azt is, hogy ki nevelte őket az első években. És fontosnak tartották, hogy e kettő nem zárja ki egymást. Nem kellett választaniuk. Nem kellett „eldönteniük”, ki az igazi. Szerencsés gyerekek. 

Ma már felnőtt nők. Összecserélt babák helyett testvérként beszélnek egymásról. Együtt nőttek fel, együtt dolgozták fel azt a tényt, hogy az élet néha radikálisan más forgatókönyvet ír, mint amit eltervezünk.

Ez a történet persze nem arról szól, hogy egy ilyen fajsúlyú kórházi hiba rendben van. Általában ez az eset nem egy kis hiba. Nem lehet az. Súlyos, elfogadhatatlan, és olyan következményekkel járhat, amelyek egy életre nyomot hagynak. De ez a történet mégis azt mutatja meg, hogy egy rossz döntés után is lehet jó irányba kormányozni és kellő érzelmi intelligenciával megtalálni azt a közös utat, ami mindkét családnak, de legfőképpen a két főszereplőnek a legjobb. 

Ebből a lassan harmincéves igaz meséből kiderül, hogy a család nem mindig pusztán biológiai képlet. Hogy a szeretet nem DNS kérdése. És hogy néha a legnagyobb biztonságot nem a szabályok, hanem az emberség adja.

Meglepett, hogy az ilyen összecserélt babák esete nem egyedi, sőt, elég gyakori. Azt is megértem, hogy nem mindenki lenne képes arra, amire ennek a két lánynak a családja. Nem minden szülő tudná így kezelni ezt az érzelmileg igencsak megterhelő helyzetet. És ez teljesen rendben van. De ez a két család megtette. Megpróbálta. Nem hősök akartak lenni, csak szülők, akik elsősorban a gyerekeik boldogulását tartották szem előtt. 

Talán ezért lett ebből a történetből film és könyv is. Sokkal jobb, mint egy hétvégi limonádé.