Maga inkább már nagymama lehetne – szülés 40 fölött

Amikor negyvenhárom évesen először ültem a nőgyógyászati rendelő várójában a pozitív teszttel a táskámban, az asszisztens rám pillantott, majd mosolyogva, de félreérthetetlen hangsúllyal megkérdezte, hogy első baba? Nem volt ebben rosszindulat, inkább csak éreztem a társadalmi reflexet, ami szerint a nők valahol harmincöt körül lejárnak, mint a tejföl. 

Ügyvédi munkám során hozzászoktam ahhoz, hogy az emberek néha ránéznek valamire, aztán gyors ítéletet mondanak fölötte. De akkor ott, az első ultrahang időpontja előtt szorongva, ücsörögve különös érzés volt rájönni, hogy most én vagyok a „nem tipikus eset”, a fura statisztikákat növelő „idős primipara”. 

Az életem eddig rendesen fel volt építve. Tulajdonképpen úgy nézett ki, mint egy precízen vezetett naptár: határidők, tárgyalások, ügyfelek, konferenciák. Nem azért nem lett gyerekem hamarabb, mert nem vágytam volna rá. Egyszerűen korábban nem volt még helye annak a gondolatnak, hogy a saját magánéletemet is menedzseljem, ne csak másokét. Aztán valahogy mégis lett helye. Egyszer csak ott volt a pozitív teszteredményem és egy jó adag kérdés. 

Sokszor hallani, hogy a negyven feletti várandósság automatikusan rizikós kategória, hogy innentől minden lépés külön figyelmet igényel. És ez igaz is, csak azt nem mondja el senki, hogy ezek sokszor igencsak megterhelő kérdések. Amikor tőlem azt kérdezték például, hogy vállalom-e a javasolt genetikai vizsgálatokat, éreztem, hogy a „javasolt” szó mögött ott bújik a kimondatlan elvárás, hogy ebben a korban jó lenne, ha igen mondanék. Attól lennék felelősségteljes. Jogászként az ember hamar megtanulja: a kötelező és a választható között óriási különbség van. Magyarországon pedig egy várandós nő visszautasíthat bármilyen vizsgálatot, amely nem közegészségügyi okból kötelező. A genetikai tesztek nem azok. Ajánlottak.  Gyakran nagyon hasznosak is. De nem előírások. És máris itt a dilemma. Hogyan döntsünk felelősen? 

Hosszan gondolkodtam, mit szeretnék tudni előre, és mit nem tudnék feldolgozni, még akkor sem, ha tudom. Az orvosom – hála istennek – nem ijesztgetett, csak elém tárta a lehetőségeket. Végül úgy döntöttem, hogy elvégzek egy nem-invazív, vérvételen alapuló tesztet, a többit pedig elengedem. Nem azért, mert vakon optimista vagyok, hanem mert tudtam, mi az a határ, amit lelkileg nem tudnék átlépni. 

A terhességem nagy része egyébként kifejezetten nyugodtan telt, mégis minden vizsgálatnál volt egy pillanat, amikor úgy éreztem: nem is engem néznek, hanem kifejezetten a koromat. A húszhetes ultrahangon például az orvos először rám és az adatlapomra pillantott, és csak utána a monitorra. „Első baba, és negyvenhárom? Hát, ez már magasabb kockázat” – mondta olyan hangon, mintha egyszerre gratulálna a bátorságomhoz és figyelmeztetne, hogy azért ne feledjem, mibe vágtam. Pedig a gép szerinti valóság egészen más volt: tökéletes méretek, szépen fejlődő kisfiú, jó eredmények. A saját orvosom később meg is nyugtatott: nem az életkor számít igazán, hanem az egészségi állapot, a háttérbetegségek, az életmód. „Zsuzsa, maga jó állapotban van. Nem a születési dátuma dönt majd, hanem maga.” Ez a mondat igazán jól esett és meg is nyugodtam, emlékszem, ez volt az a pont, ahol átfordultam a boldog terhesség időszakába. 

A szülés végül egészen egyszerűen indult be, egy nappal a kiírt időpont után. Minden természetesen zajlott, a testem engedte, hogy utolérjem magam ebben a koromban is. A szülésznőm nevetve mondta, hogy úgy dolgozom, mint a huszonévesek. Na, ez is jól esett! De ezt akkor képtelen voltam elmondani neki. Csak ziháltam, markoltam a párom kezét, és arra gondoltam, hogy micsoda furcsa félreértés: mennyire tudjuk dramatizálni, ami valójában a legősibb, legtermészetesebb dolog a világon. A kisfiam végül komplikáció nélkül, gyorsan született meg, és amikor rám tették, nem jutott más eszembe, mint hogy pontosan jókor érkezett. Nem korábban, nem később.

Az első napokban sokszor elgondolkodtam azon, mennyi félelem járja körbe a negyven feletti várandósság kérdését. Azt hisszük, a félelmek a testünkből fakadnak, pedig legtöbbször a környezetünkből jönnek. A „nem félsz?” kérdésekből. A „nem lesz ez túl nehéz?” fejcsóválásából. A „miért vártál eddig?” félig kíváncsi, félig ítélkező hangjából. Én viszont minden nappal egyre biztosabban érzem: ugyanaz az anyaság ez, mint bárki másé, csak több türelemmel, több önismerettel és sokkal kevesebb megfelelési kényszerrel.

A fiam három hetes most. Próbálunk összerázódni, és közben érzem, hogy minden félelem, minden vizsgálat, minden bizonytalanság eltörpül amellett, hogy ő itt van, és hogy én végre nem mások elvárásai szerint élem az életemet, hanem a saját ritmusom szerint, így, negyven felett. Végre.