10 retró nevelési szokás, ami nekünk sem segített felnőni

Van valami megkapó báj abban, ahogyan a retró nevelési módszerek tanács formájában még ma is keringenek a családi ebédek fölött, mint makacs tanok, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen ezek dédanyáink, nagyanyáink és anyáink tuti módszerei voltak, amiket ők nagyon is hiányolnak a jelenidő szerteágazó elméletei és pedagógiái közül.  

Akármilyen nehéz is, ne felejtsük el, hogy ezek a tanácsok nagyrészt jószándékból születtek úgy 40–50-60 évvel ezelőtt, amikor a gyereknevelés és a pszichológia már kézen fogva baktattak, félig sötétben tapogatódzva már próbáltak az akkori brit tudósok rájönni, mi működik és mi nem a hangzatos nevelés címszó alatt. 

A nagyszülők és szüleink ezt kapták tehát. Retró pszichológiai elméleteket és melléjük Dr. Spock bibliáit a gyereknevelésről, hogy mindig kéznél legyen a tudomány. Egyébként az említett gyermekorvos könyvei sok újdonságot és akkoriban meglepően haladó szellemiséget képviseltek, ez lehet az oka, hogy legnépszerűbb könyve, az 1946-ban publikált  Csecsemőgondozás, gyermeknevelés  az USA történetének második legnagyobb példányszámban értékesített könyve lett. 

Felmenőink a vasárnapi rántott husi mellett pedig továbbra is teljes hittel mesélik, hogyan nőtt fel gond nélkül „mindenki” ezek mellett a módszerek mellett, mintha nem lett volna közöttük legalább három generáció, akik ma többségében terápiára járnak.

A régi szokások egy részét ma már mosolyogva hallgatjuk, más részét kicsit összeszorult gyomorral. A jó hír: mára egészen sokat tudunk a gyerekek idegrendszeréről, érzelmi világáról, fejlődési igényeiről — és így már könnyebb eldönteni, mi az, amit érdemes megőrizni a múltból, és mi az, amit jobb, ha végleg elengedünk.

Összegyűjtöttem a 10 leggyakoribb retró nevelési „szabályt”, amelyeket ma már egészen másként látunk. Spoiler: némelyik annyira abszurd, hogy szinte szerethető. Szinte.

1. Háromóránkénti szoptatás – a baba kvarcórája 

Régen komolyabb jelentősége volt a percre pontos etetésnek, mint az atomóra beállításának. Ha a baba idő előtt sírt, jött a legendás diagnózis: „Biztos csak unatkozik.”
Ma már tudjuk: nem unatkozik.  A kereslet–kínálat alapú, igény szerinti szoptatás sokkal egészségesebb mindkét fél számára, és kevesebb könnyet, több tejet és nem utolsó sorban magasabb ősbizalmi faktort eredményez.

2. „Majd erősödik a tüdeje” – a sírni hagyás eltökélt filozófiája 

Nagymama-iskola: ha felveszed, elkényezteted. 2025-ös iskola: ha nem veszed fel, a baba stresszhormon-szintje az égig ér, és semmit sem tanul meg azon kívül, hogy segítség és érdemi válaszreakció nélkül egyedül van a világban. A tüdőfejlesztéshez bőven elég a légzés, egyedül hagyott sírás-maratonokra nincs semmi szükség.

3. Korai hozzátáplálás – „egy kis grízestől még sosem lett baja senkinek”

A ’70–’80-as években a babák már 4 hetesen kaptak „valamit”, hogy jobban aludjanak.
Ma világos: nem az étel altat, hanem a kimerültség. A baba bélrendszere fél éves kor előtt nem kér piskótát, főzeléket, háztartási kekszet, netán csirkecombot. Nem kér semmi mást az első fél évben, csak anyatejet vagy tápszert.

4. Sarokba állítás, fenekelés – a „majd ettől tudja meg” nevelési sikerek

A „hétköznapi” testi fenyítés régen gyakori eszköz volt, mindenféle társadalmi rétegben és szinte minden házban előfordult. Sőt, sokan ma is nosztalgiával mondják: „úgyis ember lett belőlünk.” A modern pszichológia szerint viszont a bántalmazás — még enyhébb formában is — szorongást, önbizalomvesztést és viselkedési problémákat okozhat.  

5. „Nem kell állandóan foglalkozni vele” – az érzelmi minimalizmus kora

Régen úgy gondolták: a túl sok szeretet elkényezteti a gyereket.
Ma már tudjuk: a gyerek érzelmi szükségleteire adott válaszok nem extra luxusként adható kiváltságok, hanem a fejlődés alapját jelentő szükséges interakciók. A szeretetből nem lehet túladagolt mennyiséget kapni, legfeljebb derékfájást és kimerültség-betegséget — de azok sem kizárólag a gyerektől jönnek, hanem a modern életünk sok együttes extra feladatának súlyától. 

6. Az esti „teleetetés” – mert a puffadásig megtömött baba jobban alszik

A logika egyszerű volt: tele has egyenlő egész éjszakás nyugalom. A valóság: tele has egyenlő még rosszabb és nyugtalanabb alvás. A túletetés sem a babáknak, sem nekünk nem jó — mi is tudjuk, hogy három adag rakott krumpli után nem mélyálmot szoktunk produkálni, hanem bűntudatot, gyomorsavat és cikis meztelen álmokat. 

7. „Nem kell annyit ölelgetni” – főleg a fiúkat

Az érintést régen olykor már veszélyes közelségként kezelték: nehogy túlságosan ragaszkodó, érzékeny legyen az az istenadta gyerek. Ma már világos: az ölelés csökkenti a stresszt, növeli a biztonságérzetet, és semmilyen tudományos bizonyíték nincs arra, hogy „ellágyítja a jellemet”.
A felnőtt férfiak jelentős része pedig ma is tanulja, mit érez. Egy plusz ölelés gyerekkorban talán mindannyiunknak segített volna. Az ölelés ráadásul mindkét szereplőnek jó élmény, és ma már úgy tartják, alapvető testi és lelki szükségletünk. 

8. „Zárd be a szobájába, majd gondolkodik” – a magányos bűnbánat módszere

Ha egy felnőttnek ma rendre azt mondanánk, probléma esetén menjen be egy másik szobába és rácsuknánk az ajtót, hogy „majd ott gondolkodik a viselkedésén”, jó eséllyel megsértődne és keresne egy másik munkahelyet, vagy lassacskán új családot. A gyerek ugyanez — csak nincs hova mennie. Az izoláció nem tanít meg szabályokra. Csak a magányos, elemésztő bűntudatra és önhibáztatásra jó.

9. „A gyereknek nincs magánügye” – teljes kontroll minden fölött

Régen a gyerek teste, fiókja, naplója, levele, ágyuk alja teljes hozzáférés alatt állt.
Ma már tudjuk: a biztonságos kötődés egyik alapja éppen a határok tisztelete.
Ha nincs magánterünk gyerekként, felnőttként sem lesz könnyű saját önjáró érzéseiket és cselekedeteiket véghezvinni és megélni.

10. Túlöltöztetés deluxe – a gyerek három rétegben, a felnőtt egyben

A retró logika: a gyerek könnyen megfázik. Dupla viszketős műszálas harisnya, betörősapka, orkánkesztyű. Mondjuk, akkoriban még igazi telek voltak, úgyhogy biztosan volt alapja is ennek. A modern logika ezzel szemben: a gyerek könnyen túlmelegszik és egyébként sem szólunk bele, mit vegyen fel, mert akkor nem vagyunk jófejek. Haspóló, télen? Miért ne? 

Fenti és még számtalan régi módszer tűnhet manapság ijesztőnek. Ezek azonban nem gonoszságból vagy tudatlanságból születtek — egyszerűen abból a világból jönnek, amelyben a szülőknek nem állt rendelkezésükre ennyi információ, kutatás, és végképp nem volt tele a net alvás- és szoptatási tanácsadókkal. A régiek sokszor ösztönből neveltek, néha tévedtek, máskor zseniálisak voltak, és igen: rengeteg szeretet is volt abban a bizonyos „majd én tudom, mi kell a gyereknek” hozzáállásban.

Ma már tudunk máshogy is. Tudunk finomabban, rugalmasabban, kevésbé szégyenítve, több humorral, több empátiával jelen lenni a gyerekeink életében. Tudunk nemet mondani azokra a megoldásokra, amelyek ugyan régen megszokottak voltak, de ma már tudjuk, hogy nem támogatják a gyerekek idegrendszerét vagy érzelmi biztonságát.

És közben azért az is rendben van, ha néha elbizonytalanodunk: „Jó, jó, de vajon én csinálom ezt jól?”
A válasz: valószínűleg igen. Az, hogy egyáltalán felteszed ezt a kérdést, már azt jelzi, hogy nagyon is figyelsz.

A hajmeresztő retró módszereket pedig talán legjobb úgy kezelni, mint a nagyszülők régi porcelánkészletét: legyen kedves emlék, amit időnként előveszünk, nosztalgiázunk rajta, nevetünk egy jót, aztán szépen visszatesszük a polcra — és hagyjuk, hogy a gyerekeink egy kicsit szabadabban, egy kicsit szerethetőbben, egy kicsit modernebb módon nőjenek fel.

Ettől még bőszen bólogathatunk a húsleves közben, amikor a nagyi izgága kis tanácsai ránk zúdulnak. Ne feledjük, hogy mi mindezek mellett is ilyen szépen felnőttünk!