Sztárgyereknek lenni: könnyebb vagy nehezebb élet?

Van abban valami furcsán ismerős és mégis idegen, amikor valaki már születése pillanatától „valakinek a gyereke”. A legtöbb tinédzsernek a cikiből elég mostanában annyi, hogy a szülei bemennek a szülőire. Én már annak is örülök speciel, ha a fiam visszainteget a suli kapujából, ha már vettem a fáradságot, felkeltem, uzsonnát csináltam, kiénekeltem az ágyból, végig türelmes maradtam a reggeli felesleges hisztiknél, a mit vegyek fel gordiuszi csomóját is átvágtam, időre be is kísértem, szóval ezért jólesne egy hanyag visszaintegetés, vagy legalább egy visszanézés, de csak tízből kétszer sikerül ezt elérni. Egyszerűen ciki vagyok, mint földi halandó édesanya. 

Akadnak viszont olyanok is, akiknek még ennél is rosszabb – vagy talán jobb a dolguk? Nem tudom megítélni, de azokra gondolok, akiknek a családi hátterük már az első iskolai napon egy komplett címlapsztori. 

Te vagy annak a színésznek a lánya? 

Kívülről nézve minden adott: jólét, biztonság, utazások, magániskola, lehetőségek. De a hírnévnek nyilván megvan a maga ólomsúlya is. Sztárgyereknek lenni sokszor olyan, mint állandóan reflektorfényben élni: sosem tudhatod, mikor készül rólad egy lesifotó, vagy mikor kerül elő egy régi videó, mondjuk arról, amikor cikisen pancsolsz a lavórban a nagyi kertjében. Minden mozdulat látható, minden hibát felnagyítanak, folyton a jelenben tartják a múltadat, akkor is, ha te már ezeket felednéd. 

A hasonlítgatás pedig elkerülhetetlen. „Ugyanaz a mosoly, mint az anyjáé.” „Pont úgy néz ki, mint az apja.” – hallani lépten-nyomon. A legtöbb fiatal viszont nem hasonmása akar lenni senkinek, hanem önmagaként elindulni abba a bizonyos nagybetűsbe. Csakhogy ez egy olyan világban, ahol mindenki ismeri a vezetékneved és a szüleid, nem is olyan egyszerű.

Neonfénnyel világító új generáció 

A mai sztárgyerekek már másképp gondolkodnak a hírnévről, mint híres szüleik tették pályájuk elején.  Az új generáció már nem feltétlenül a vörös szőnyegen akar érvényesülni, inkább maradnak a telefon kijelzőjén. Saját közösségi oldalakat, saját márkákat építenek – és a saját történetüket mesélik el otthonról, a fotelben ülve. 

Van, aki a divatban találja meg magát, más a zene vagy a környezetvédelem iránt kezd szenvedélyesen érdeklődni. Néhányan már tizenévesen tudatosan dolgoznak azon, hogy ne csak „valakinek a gyerekei” legyenek, hanem önálló véleményformálók, alkotók, hangok. Ők azok, akik már nem menekülnek a reflektorfénytől – inkább megpróbálják irányítani azt.

Iskolába járni kötelező 

A legtöbben magán- vagy nemzetközi iskolákban tanulnak, ahol a tanárok és a diákok is tudják, ki ők. Ez sem mindig egyszerű. Sokuk inkább csendes, visszahúzódó, próbál beleolvadni a háttérbe, ami persze lehetetlen, mert a többi gyerek folyton provokálja őket, még ha jószándékból is, de folyton kíváncsiak, szeretnének kibeszélni valamit, ami a híres gyerekek körül történik, hiszen a média tesz is arról, hogy mindenből sztorit csináljanak, ezeknek a gyerekeknek és szüleiknek egy perc nyugtuk se legyen. 

Szerintem ebben a káoszban az ismert emberek gyerekei gyakran túlteljesítenek. Nem azért, mert elvárják tőlük, hanem mert rettegnek attól, hogy azt higgyék róluk: csak a nevük miatt jutottak bárhová. Mások épp ellenkezőleg: lázadnak, nem akarnak megfelelni semmilyen szerepnek. Igaz, hogy nem is olyan egyszerű ez a helyzet? 

Privát élet: kincs, ami nincs? 

A hírességek szülőként sokszor a lehetetlent próbálják megvalósítani: megvédeni a gyerekeiket a figyelemtől, miközben a nyilvánosság az életük alfája és omegája. Sokszor viszont inkább a gyerekeket tolják előre, minden nap posztolnak valamit róluk is, hadd hozzák a lájkokat, gyűjtsék szüleiknek a kis piros szíveket. Van, aki teljesen elzárja a nyilvánosság elől a családját, vagy legalábbis megpróbálja, más viszont megosztja az életét, de tudatosan – csak annyit, amennyit biztonságosnak érez, és ott a harmadik típus is, aki szinte minden nap bevonja a gyerekeit is, hogy a napi celeblétbe energiát tudjon pumpálni. 

Egy biztos: ezek a fiatalok nagyon korán megtanulják, hogy mi az a „láthatóság”. Hogy minden poszt, minden mondat nyomot hagy. És hogy az igazi, a szó legszorosabb értelmében vett szabadság, ami más kamasznak természetes, nekik gyakran nehéz küzdelem.

Magyarországon csendesebb, de nem könnyebb

Itthon a sztárgyerekek sokkal ritkábban tűnnek fel a nyilvánosságban. 

Vannak, akik mégis megmutatják magukat – nem a hírnévért, hanem mert maguk is alkotnak. Egy zenész fia zenét szerez, egy színész lánya saját rövidfilmet készít, vagy épp jótékonysági ügyek mellé áll. Ők már a saját útjukat keresik, és nem feltétlenül a szüleik mintáját követik. És volt olyan magyar sztárbébi is, aki már babakorában menő naptáron pózolt (kitaláljátok, hogy ki volt az?) – szóval vannak, akiket már születésükkor beszippant a popszakma. 

Hogyan ne legyünk sztárgyerekek? 

Sztárgyereknek lenni tehát nem feltétlenül könnyű életmód. Inkább hangos, sűrű és tele van elvárással. A világ kíváncsi, sajnos ritkán empatikus és folyton ott nyüzsög még a gyerekszobában is. A kutakodó tekintetek gazdái közül pedig sajnos kevesen gondolnak bele, mennyi önbizalom, tudatosság és bátorság kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen háttér mellett később a saját nevével is meg tudjon állni a világban.