Ótvaros a gyereke, vigye innen!

A szülőség egyik legnagyobb meglepetése, amikor kiderül, hogy a gyereknevelés nemcsak a sötétben megbúvó éles építőkockákon fakírként járás és a bio tízórai napi beszerzése körül forog, hanem egészen különös, néha már-már groteszk helyzetek körül is. És nem, most nem a dackorszakról van szó, hanem azokról a gyerekbetegségekről, amelyekről senki nem beszél hangosan, mégis minden család átmegy rajtuk előbb vagy utóbb. A szülői lét egyik közös titka, hogy előbb-utóbb mindenki végigcsinálja a „kisgyermekes betegségek alapsorát”: tetű, giliszta, hányós-hasmenős járvány, háromnapos láz, kéz-láb-száj betegség, meg a klasszikus pöttyös, lázas, ragadós korszakok, ördögűzőbe illő ótvar, csupa nyalánkság. 

Ezeket nem tanítják a szülésfelkészítőn, nem szerepelnek a gyereknevelési könyvek tartalomjegyzékében, és a játszótéren sem kerülnek szóba. Igazi tabu mind. Pedig ezek a családi legendárium igazi fejezetei – utólag már nevetünk rajtuk, de közben, ott bent, a vécé mellett, éjjel háromkor, a gumikesztyűben, valahogy kevésbé volt vicces.

A tetű, mint a közösségi élet szimbóluma

Ha valami biztos jele annak, hogy a gyerek beilleszkedett a közösségbe, az a fejtetű.
Nem tudjuk pontosan, ki hozza be, hogyan terjed, és miért mindig a mi gyerekünk hajában fedezi fel először az óvónő a gyanús pöttyöket, de a tény az tény: ha van közösség, lesz tetű is.
Egy kisgyermekes anya pontosan tudja, milyen érzés az, amikor a „Kedves Szülők, tetűfertőzés az óvodában” című pirossal írt email üzenet felbukkan a csoportban, és hirtelen mindenki viszketni kezd, függetlenül attól, van-e gyereke, haja, vagy éppen mindkettő.

A tetű irtása pár napos megterhelő családi projekt: sampon, fésű, törölközőcsere, ágyneműmosás, keresgélés, folytonos hajátnézés – és közben az az érzés, hogy ha valamitől megerősödik a családi összetartás, hát ez az.

A cérnagiliszta, avagy a békásmegyeri Addams Family

A cérnagilisztáról kevesen beszélnek, de aki egyszer átélte, sosem felejti el.
A gilisztás gyerek nem tehet róla, mégis mindenki kicsit szégyelli, mintha ez az egész helyzet a ház tisztaságát vagy a szülői kompetenciát kérdőjelezné meg. Pedig ez is csak egy apró élőlény (pardon, sok apró élőlény), amitől aztán egész családok kapnak elköltözési kedvet, gyógyszert, fertőtlenítőt és lelkiismeret-furdalást egyszerre. Van abban valami mélyen emberi, ahogy a szülők ilyenkor a fény felé fordítják a kis fenekeket, és nagyítóval vizsgálják a helyzetet. A pillanat, amikor rájössz, hogy a szülőség határtalansága tényleg határtalan – nos, az ez.

Háromnapos láz: egy hétig

A háromnapos láz az a betegség, aminek már a neve is félrevezető.
Nem három napig tart, hanem ameddig a gyerek úgy gondolja, hogy igenis tartania kell.
És mire a szülő teljes pánikban, az utolsó szabadságát kivéve eljutna az orvoshoz, a gyerek reggelre kipöttyösödik, és látszólag teljesen egészséges. Ekkor jön a szülői felismerés: nem lehet mindent kontrollálni. A háromnapos láz után az ember bölcsebb lesz, és elfogadja, hogy néha a legjobb gyógymód az idő – ami csal, a három nap néha öt vagy kevesebb. 

Kéz-láb-szájfájás: amikor már csak a fagyit eszi meg

A kéz-láb-száj vírus az egyik legkreatívabb betegség, amit a természet kitalált.
Olyan, mintha egy rossz vicc lenne: piros pöttyök a legváratlanabb helyeken, fájdalmas szájsebek, és egy gyerek, aki csak hideg vaníliás fagyit hajlandó enni, mert az legalább nem csíp.
A szülők közben zsonglőrködnek a munkával, a lázmérővel és a hűtő tartalmával, és próbálnak nem beleőrülni abba, hogy már harmadik hete nem aludtak rendesen.

Rózsahimlő, skarlát, pofonbetegség – a nosztalgia árnyai

Van valami furcsa báj abban, ahogy ezek a régi, „retró” gyerekbetegségek ma is időről időre felbukkannak. Mintha a múlt egy darabja lenne, egy kosztümös film, ami életre kel és mi lehetünk a főszereplői.  A rózsahimlő apró piros jeleiben ott van a gyerekkori immunrendszer első nagy csatája, a skarlátban pedig az a félig nosztalgikus félelem, amit a mi anyáink is ismertek.

Menjenek ki innen, a lánya ótvaros! 

Az ótvar egy régi ismerős, amit a nagymamáink is ismertek, és valószínűleg a gyerekeink is átadják majd a saját utódaiknak. Ez az a gyerekbetegség, ami krimikbe illően alattomosan jön: egy apró karcolás, egy seb, egy kis piros folt, ami másnapra sárga pörkké változik, és onnantól nincs megállás. Az iskolában azonnal elszigetelik a fertőzött gyereket, a szülő pedig azon gondolkodik, hogy vajon a kenőcs vagy a bőrgyógyász rendelése jön ki olcsóbban.

Ami biztos: az ótvar nem válogat. Jöhet nyáron a strandon, télen a sál alatt, és mindig a legrosszabbkor. A gyerek pedig sztoikusan tűri, míg az anyja naponta ötször próbálja bekenni valamivel, miközben a közösségben a többi szülő suttog a hátunk mögött, hogy Te jó ég... 

Megvallom, én nem is ismertem ezt a betegséget, így gyanútlanul vittem a lányomat a gyerekorvoshoz, amikor észleltem a tüneteket. Amikor aztán bejutottunk és ránk nézett az asszisztens, elfehéredett és semmilyen érzékeny adattal nem törődve, iszonyatos hangerővel kiabálni kezdett: 

Na, több se kellett az ott várakozóknak, igaz, hogy mindegyik gyerek köhögött és tüsszögött, lázas volt és szintén kiütéses (csak nem ennyire rondán), beindult a tömeghisztéria. Mindenki az ölébe ültette a saját gyerekét, voltak, akik kirohantak a rendelőből, több anyuka sugdolózni kezdett, és úgy néztek ránk, hogy azt amíg élek, nem felejtem el. Szegény lányom majd elsüllyedt szégyenében. Na, igen. Nem tudhat mindent még a mindenható szülő sem, nem ismertem fel a bajt. 

Csoportos pánik és szülői humor

A közösségi élet velejárója ma már nemcsak az iskolai naptár, hanem a szülői chatcsoport is, ahol minden fertőzésről, annak tuti gyógymódjáról és az összes kapcsolódó statisztikáról perceken belül értesülünk.

„Nálatok is hány? Nálunk tegnap még csak köhögött!” – hangzik a csoportban, és mire kettőt pislogunk, már fél osztály hiányzik.

A pánik gyors, de a humor még gyorsabb: minden anyának van legalább egy ismerőse, aki mémekben dolgozza fel a gyerekbetegségek okozta káoszt. És valahogy ettől lesz túlélhető: a tudat, hogy más is ugyanott tart. Éppen a vécé felé, egy teli vödörrel… A gyerekkor valójában egy immunrendszeri edzőtábor, ahol minden pötty, vakarás és csillogó hőmérő egy-egy újabb szint.  A szülők közben megtanulják, hogy az igazi hősök nem azok, akik elkerülik a betegségeket, hanem akik túlélnek egy teljes hetet otthon, hasmenéses, köhögős, lázas gyerekkel, miközben ők szép frizurával mosolyognak, fertőtlenítenek és a házimunkát is gond nélkül ellátják. 

És ha majd pár év múlva a gyerek azt mondja: „Emlékszel, anya, amikor a giliszták miatt nem mehettem úszni?” – akkor már tényleg lehet nevetni rajta. Mert ezek a történetek nem csak a betegségekről szólnak, hanem arról is, hogyan leszünk mi, szülők, egy lángoló pajzsot tartó szabadságszobrai, rette