Nem minden baba megy haza...

A kórházban a napok mindig kicsit elmosódnak. Én bevallom, kedvelem sokszor ezt a párhuzamos világot, az öt órai ébresztés és hőmérőzés egész nap végigkísérő fáradtságát, a 10 órakor behozott kenyérszelet krémsajttal kontinentális reggeli feelingjét. A falak színe, a folyosón csoszogó papucsok hangja, a csapból folyó víz, a szoba steril illata – minden mindig ugyanaz. A szülészet hangos. Mindig van sírás itt. Csak a sírások különböznek. Van, amelyik új életet jelent, és van, amelyik valami egészen másról szól. A perinatális gyász talán a világ legnehezebb feladata. 

Az utolsó éjszakámon a szülészeten egy ágy szabadon maradt. Reggelre megérkezett valaki. Fiatal nő volt, a férje kézen fogva vezette, de a tekintete valahol egészen máshol járt. A nővér csendesen mondta nekünk: „ne kérdezzétek, jó?” – totál para volt ez a helyzet, hogy így ismeretlenül odasúgta a nővér, de működött a női szolidaritás, és mi nem kérdeztük. Csak próbáltuk nem hallani, hogy a mellettünk lévő függöny mögött nem sír fel a baba.

Később megtudtam, hogy ő is anyuka lett, csak nem úgy, ahogy a legtöbben. Ő is megszülte a gyermekét, de a karjában nem maradt semmi. Csak a test emlékezete, hogy valaha ott volt valaki. Emlékszem, amikor az egyik nővér behozta neki a kis takarót – ugyanolyat, mint amilyet én is kaptam.  Az is csak úgy hajtogatva maradt, némán, mint egy el nem mondott mondat. 

Amikor este kimentem a folyosóra, ott ült egy széken. Nem sírt, nem beszélt, csak nézett maga elé. Aztán felnézett és bizonytalanul rám mosolygott, és én hirtelen nem tudtam, mit kezdjek vele. Lefagytam. Mert mit mondhat az ember olyankor, amikor a másik szívében akkora csend van, hogy minden szó bántani tudna? Csak mellé ültem, és egy ideig együtt hallgattunk.

Később olvastam, hogy október 15. a perinatális gyász világnapja. Azé a gyászolásé, amit nem szokás kimondani. Mert „fiatal vagy még”, „majd lesz másik”, „túl fogod élni” – mondják azok, akik nem tudják, hogy van ez az egész, amit nem kell túlélni, csak piszok nehéz megtanulni vele együtt élni.

Néha visszagondolok arra az estére. Hogy mennyire keveset beszélünk erről. Hogy hány anya tér haza üres kézzel, és mennyi apa nem tudja, hogyan gyászoljon, mert senki nem mondta meg neki, hogy ő is elveszített valakit. Hogy hány nő fekszik a szülészeten a síró babák hangja mellett, miközben az övé már csak a szívében él.

Sokáig nem tudtam, mit lehet ezzel kezdeni, mit mondhat ilyenkor egy másik anya. Talán semmit. Talán csak annyit, hogy látlak. Hogy itt vagyok. Hogy nem kell egyedül cipelned ezt a fájdalmat. Mert néha a legtöbb, amit adhatunk, az a jelenlét. Nem okos mondatok, nem tanácsok – csak a jelzés, hogy nem megyünk tovább, nem fordítjuk el a fejünket. A perinatális gyász nem ragályos, csak rettenetesen magányos tud lenni, ha senki sem mer közel maradni.

Van segítség

És közben ott vannak azok is, akik mégis közel maradnak. A kórházi segítők, akik sokszor csendben, láthatatlanul próbálnak őszintén gyakorlatiasok maradni egy embert próbáló helyzetben. Egy-egy kedves mozdulat, egy mondat, egy apró gesztus ilyenkor életmentő tud lenni. 

A perinatális gyász – legyen az vetélés, halvaszülés vagy újszülöttkori veszteség – feldolgozása nem egyedül viselendő teher. Ma már több helyen elérhető szakmai és civil segítség, ahol empátiával, ítélkezés nélkül fogadnak.

Ingyenes vagy elérhető támogatások Magyarországon:

Másállapotot a Szülészetben! Mozgalom – tájékoztatást és jogi-szociális segítséget ad a méltó szülészeti ellátásért.

Perinatus Alapítvány – pszichológiai támogatás várandósság, veszteség vagy gyász idején.

Napfogyatkozás Egyesület – segítség a gyászolóknak 

Kórházi segítség:

A legtöbb szülészeten pszichológus vagy szociális munkás is elérhető – érdemes az osztályon érdeklődni. A nőgyógyászati és szülészeti osztályokon a betegjogi képviselő is megkereshető, ha kérdés, bizonytalanság vagy rossz élmény merül fel. Az anyának minden esetben joga van tájékoztatást kapni a búcsú, a temetés, és a gyász lehetőségeiről.

Nem tudom, mi lett vele. A nevét sem tudom. Hosszú, szőke hajú, fiatal nő volt. Nem tudok róla semmit. A fájdalmáról sem igazán. Csak azt láttam, hogy amikor reggel másik osztályra került, a mi nővérkénk lehajtotta a fejét, és az ágya fölött megállt ő is a pakolással. Szünetet tartott, vagyis inkább megállította az időt egy kicsit. Pár percig senki sem szólalt meg a szobában. És azóta, ha kórház mellett megyek el, mindig eszembe jut, hogy ott bent valahol megint történik valami, amiről senki sem beszél. 

Nem minden baba megy haza. De minden anya hazavisz valamit. Egy emléket, egy érzést, egy láthatatlan köteléket. És talán, ha egyszer majd lesz elég csend és figyelem, megtanuljuk nem elfordítani a fejünket tőlük.