Hogyan lehet megszelidíteni egy ellenséges tanárt?

Nem tudom, hányan érezték már azt a pánikot, amikor kiderül, hogy a gyerek észrevétlenül és indokolatlanul sokat rontott abból a tárgyból, ami már a felvételin is számít. Az enyém matekból – persze, mi másból úgy lezuhant nyolcadik közepére, mint egy ólomkacsa. Nem is vettem észre, mert pont hátradőltem: a gyerek tök oké, magabiztosan megyünk neki a felvételinek, sínen vagyunk. 

Na, persze. 

Az első sokk után jött a gyanú: a tanár biztos pikkel rá. A dolgozatokra adott pontszámokat nézve már-már bizonyítottnak éreztem a „személyes igazságtalanságot”. Aztán rájöttem: ha nem szedem össze magam, a gyerek fog rámenni erre az egészre. Másképp kell megközelítenem, a gyanúval és a dühömmel csak ártok az egész ügynek. 

Nem volt könnyű beszélni a matektanárral. Szerettem volna, hogy semmiképp se ártsak a dolognak, ugyanakkor természetesen elsősorban a lányom érdekeit képviselem, mint szülő. Nehéz ügy. De amikor végül időpontot kértem, és személyesen leültünk, kiderült, hogy valójában ugyanazt akarjuk: azt, hogy a lányom jobban boldoguljon később is a matekkal, és magabiztosan írja meg a felvételit. 

A tanárok manapság fáradtak, túlterheltek, harminc gyerekről „gondoskodnak” nap, mint nap. Mindegyikről tudniuk kell, ki kicsoda, hogy tud neki személyes segítséget nyújtani, hogy tudja megmenteni, ha szükséges, hogyan motiválható, milyenek a szülei, mi van a gyerek mögött, ha ront, vagy ha javít. Mindeközben a napok embert próbáló feladatokkal is bombázzák a pedagógusokat, az új világ új adminisztrációs követelményei, dolgozatok javítása, szülői értekezletre készülés, óraterv, helyettesítés, végtelen a sor. 

Mindezek alapján nem lep meg, hogy a tanárok többsége úgy érzi, hogy a szülőkkel való kommunikáció inkább feszültségforrás, nem pedig segítség számukra. Ennek oka szerintem legtöbbször a körülmények szerencsétlensége: nincs idő, tér, vagy bizalom, ahol emberi módon tudnánk beszélni egymással.

Saját esetünkből elsősorban azt tanultam meg, hogy nem vádaskodni kell, hanem kérdezni.
Hiába óriási a felháborodásom, mint szülőnek, hiába gondolom úgy, hogy a gyerek tökéletesen felkészült arra a dolgozatra, nem vagyok ott, nem látom, mi történik a dolgozatírás közben, nem kérdőjelezhetem meg a szakmai rátermettségét annak az embernek, aki évek óta dolgozik együtt a lányommal. 

A fogadóórán aztán kiderült, hogy a lányom figyelme mostanában gyakran elkalandozik, rendben leadja a megoldást, de már nem vezeti le rendesen a feladatokat, így rengeteg pont elúszik. A tanár azt is elmondta, hogy látja benne a potenciált, de nem dolgozza ki magából az összes tudását, ellustult, és pont most kéne ráerősítenie, a közelgő felvételi miatt, vagyis most éppen ezerszeres erőbedobással kellene tanulnia, ő meg valahol máshol jár. 

Ekkor már én is rádöbbentem. Nem a tanárt kellett megszelídíteni, hanem a helyzetet.
Hazamentem és kértem a lányomat, adjon nekünk időt ahhoz, hogy ezt még időben orvosoljuk. Segítek, ahogy tudok, bízzunk a tanárjában is, hárman együtt meg tudjuk oldani. A beszélgetés nehezen indult – mint minden kamasszal – de aztán tök jó volt kibeszélni csomó iskolai dolgot, éreztem, hogy a lányom végre őszinte volt és így számos megoldókulccsal a zsebünkben mentünk aznap aludni. 

Nem vagyok pszichológus, sem pedagógiai szakértő, de szeretném megosztani azt a néhány dolgot, ami nálunk segített:

• A fogadóóra nem a világvége. Éljünk a lehetőséggel! A tanárok többsége örül, ha valaki kulturáltan keresi a párbeszédet.
• Legyünk őszinték, ha már egyeztetünk. Mondjuk el, mit tapasztalunk otthon, és kérdezzük meg, ő mit lát az órán, hogy látja a gyereket valójában. 
• Legyünk nyitottak arra a lehetőségre, ha a beszélgetés közben kiderülne, hogy bizony a mi csemeténk sem egy angyal, hibázhat, lehet lusta és lehet rosszabb teljesítménye is, mint amit megszoktunk tőle.  

És ami talán a legfontosabb (alap, de mégis sokszor sikerül másképp): ne a gyerek előtt vitázzunk. Ő ilyenkor csak annyit érzékel, hogy anya és a tanár nem kedvelik egymást – és ez rögtön lefordítódik benne a veszélyes módon: „Én vagyok a baj.”

Persze van, amikor mindez nem sikerül. Amikor a tanár nem reagál jól a megkeresésre, vagy elzárkózik. Hivatalból nem zárkózhat el, nem erre gondolok. De lehet úgy is beszélgetni, hogy csak a szigorú keretek mentén kerülgetjük a témát. Ilyenkor sem kell rögtön a tankerülethez rohanni – de van jogunk kérdezni, tájékoztatást kérni, akár az osztályfőnökön, akár az iskolavezetésen keresztül.
Ettől sem kell félni, érdekeket érvényesítünk, elsősorban szemünk fénye érdekeit, akinek a jövője a tét. 

A lányom mostanra visszatalált a tanulásba. Nem lett csodaszerű a változás, de már nem fél a matekórától, és – őszintén szólva – én sem a tanárától. Sőt, rendszeresen egyeztetünk, ki hogy látja, hogy halad a nagy közös javítás. 

Az iskolás évek nem csak a gyereknek nehezek, szerintem mögötte ebben ugyanúgy nyakig benne van a szülő is, nem csak alsótagozaton és nem csak a közös teremdíszítésekkor farsangon. Az iskolát valahogy együtt járjuk a gyerekünkkel és amellett, hogy nagyon drukkolunk neki, amikor szükség van rá, személyesen is segítenünk kell, hogy továbblökjük a dolgokat, vagy kitaláljuk, hol van az elakadás. 

Egyeztessünk, kérdezzünk, menjünk el fogadóórára, ezek mind előre vezetnek és szerintem minden szereplő csak jól jöhet ki a dologból. Végül is a gyerekünk az iskolában éli le élete jó nagy részét, és óhatatlanul mi szülők is vele bukdácsoljuk végig ezeket az éveket. Egységben az erőnk!