Amikor rájössz, hogy a gyereked nem balesetből vágta meg magát

Először csak annyi tűnt fel, hogy nem akar pólóra vetkőzni. Harminc fok volt, mindenki nyafogott a melegtől, ő meg hosszú ujjúban ült a teraszon, és azt mondta, „nem fázom, csak ez kényelmesebb”. Nem tűnt gyanúsnak. Elvégre tinédzser. Megszoktam már az utóbbi időben az összes nyakatekert furcsaságát, mindent csak azért is másképpen csinálását, nem gondoltam mögé semmi ijesztőt. 

Aztán észrevettem, hogy a fürdőszobában mindig sokáig marad. Halkan csukta az ajtót, és valahogy más lett a mozdulata, ahogy a haját félretűrte. Egy nap, amikor ott hagyta a törölközőjét, megláttam a karján a halvány, vékony csíkokat. Akkor még azt hittem, valami macska, vagy elkaparta magát. Aztán már tudtam, hogy nem az.

Nem beszéltünk róla rögtön. A gyomromban olyan érzés volt, mint ha egy hideg kő lebegne benne: tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam, hogy hogyan közelítsek hozzá, hogy kezdjem el a beszélgetést erről. Nem hibáztattam őt – inkább magamat. Miért nem vettem észre korábban? Hol voltam, amikor fájt neki valami, amit én sem láttam?

Csak később, amikor már beszélgetni tudtunk róla, akkor tudtam meg, hogy az önsértés nem arról szól, hogy ő meg akar halni. Hanem arról, hogy valamit érezni akar, bármit, ami kizökkenti a lelki vívódásaiból, vagy az ólomsúlyú csendből, amitől éppen belül minden elnémult. Sajnos meg kellett értenem azt is, hogy a fájdalom néha a legérthetőbb dolog a világon. Legalábbis a tinédzserek, ami gyerekeink szerint.

A Semmelweis Egyetem egyik friss kutatása szerint ma Magyarországon minden ötödik kamasz legalább egyszer kipróbálta az önsértést. Nem öngyilkossági szándékból – hanem a szorongás, a bántások, a magány vagy a tehetetlenség miatt.

És miközben a közösségi médiában a dolgok nagyrészt a tökéletességről szólnak, a gyerekek egyre nehezebben mondják ki, hogy „rosszul vagyok”, „segítséget kérek”, vagy csak azt az egyszerű mondatot, hogy „figyelj rám”. 

Az önsértés módja nem csak a pengével, borotvával való vagdosás, karcolgatás lehet. Van, aki koplal, van, aki a bőrét kaparja, ütögeti, karmolja. Van, aki egyszerűen csak eltűnik. Technikailag itt van, de semmilyen más szempontból nem megérinthető. 

A szakemberek szerint a legfontosabb dolog a kapcsolat. És a szülői megközelítés. Vagyis, akármilyen nehéz is, ne az legyen az első reakció, hogy „miért csináltad ezt magaddal?”, hanem inkább az, hogy „mi fáj ennyire, miben segíthetek?”.

Ne oldani próbáljuk meg a helyzetet minél gyorsabban (ami indokolt természetes reakció lenne minden jóérzésű szülő részéről) – hanem jelen lenni benne.

A gyerekek nem mindig kérnek segítséget, mert félnek, hogy csalódást okoznak, biztosak benne, hogy a szülő majd ijedten reagál, vagy még rosszabb: dühösen.

Nálunk a beszélgetéseken kívül szakértői segítség bevonása is indokolt volt. Amikor végül elmentünk a pszichológushoz, én sokkal jobban izgultam, mint a lányom.

A pszichológus kedves volt, nem dramatizált, és amitől nagyon féltem, arra még csak utalást sem tett, hogy az én hibám lenne ez az egész. Azt mondta: „Ez most nem a hibákról szól, sokkal inkább arról, hogy valahol elcsúsztak Eszter kapaszkodói, amitől ő olykor pánikba esik, magát okolja, és ezért önmaga ellen fordul”

Később sokat dolgoztunk ezen, és még ma is nagyon odafigyelünk egymásra, ne jussunk újra idáig. Furcsa lehet a többes szám, azonban én úgy gondolom, ez kettőnkön múlt, nem kizárólag ő mászott bele a helyzetbe, én sem voltam eléggé mellette, nem voltam elég figyelmes, de nincs tragédia, mindent vissza lehet fordítani, közös erővel. A lányom nem egyik napról a másikra lett jobban, de lassan megtanulta, hogy beszélhet róla, ha nincs jól. Hogy vannak szavak, amikre nem szégyen támaszkodni.

Ahogy teltek a hónapok, lassan rájöttem, hogy a gyógyulás egy ilyen történetben nem látványos. Nem olyan, mint a filmekben. Nincsenek nagy áttörések vagy könnyes jelenetek, inkább apró változások, amiket úgy pakolgatunk egymásra, mint a fakockákat. Van, amikor borul az egész torony, és újra kell kezdeni. A lányom javulása is csak apró dolgokon keresztül látszik. Egy-egy este, amikor már nem csukja be olyan gyorsan a szobaajtót, már boldog vagyok. Egy-egy nap, amikor őszintén elmeséli, hogy valami rosszul esett neki az iskolában – és nem csak legyint rá, csuda jól tud esni. Vannak pillanatok, amikor látom rajta, hogy egy kicsit megkönnyebbül, amikor sikerül kimondania, mi bántja. És ez lenne a cél. A sok elfojtást kifelé engedni és nem önmaga ellen fordítani. 

És aztán természetesen ott vannak a visszatérés napjai is. Amikor megint bezárkózik, ingerültebb, vagy csak annyit mond: „nem akarok beszélni róla”. Régen ilyenkor teljesen kétségbeestem. Ma már jobban tudom, hogy ez is hozzátartozik ahhoz, ahogy próbálja kezelni magában a dolgokat. Nem az a feladatom, hogy minden problémát megoldjak helyette, sokkal inkább az, hogy érezze: ott vagyok mellette, ha szüksége van rám.

Ha ma valaki megkérdezné, mit tanultam ebből, azt mondanám: azt, hogy a gyerekek nem a mi tökéletességünkre vágynak, hanem arra, hogy ne féljünk velük lenni a sötétben sem.
Hogy ne bagatellizáljuk el, ha valami fáj nekik. És azt mindenképp tudom mára, hogy az „önsértés” szó mögött nem egy hisztis, problémás kamasz áll, hanem egy olyan gyerek, aki épp megpróbál túlélni egy rémes érzést, szabadulni szeretne egy gyötrő gondolattól, menekülne, de nincs hova. 

És tényleg nagyon sokat tud segíteni ilyenkor egy megfelelően összpontosító szülő.