50 óra közösségi munka – kötelező nyűg vagy hasznos feladat?

Emlékszem, amikor először meghallottam, hogy az érettségi feltétele az ötven óra közösségi szolgálat, azt hittem, ez csak valami iskolai poén. Aztán kiderült, hogy ez véresen komoly. Minden diáknak el kell tölteni ötven órát valamilyen felemelő önkéntes munkával, különben nincs érettségi.
Nem mondom, hogy ujjongva fogadtuk a hírt – nálunk ez inkább egy hosszú, kollektív sóhaj volt otthon. 

Endre, a fiam, már az elején kijelentette: „Bármit, csak emberek közé ne!” Szóval tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű menet. De én, a naiv, biztos voltam benne, hogy majdcsak találunk valamit, amihez van kedve. Elvégre önkéntes munka, az ember választ. Hát persze.

Első felvonás: az állatmenhely

Az első próbálkozás egy állatmenhely volt. Azt hittem, ez telitalálat lesz, mert a gyerek odavan a kutyákért. Sosem gondoltam volna viszont, hogy az 50 órából ilyen könnyen lehet örökkévalóság. 
A menhelyi munka közelebb hozta hozzá az élet olyan igazságtalan oldalait, amiről azelőtt nem is beszéltünk sokat. Az első nap után a fiam azzal jött haza, hogy soha életében nem látott még ennyi tenni akarást, lehetetlen helyzetet és lelkiismeret-furdalást egy helyen kavarogni. 

Aztán persze az ottani önkéntes munka alatt beleszeretett egy kutyába, egy félfülű keverékbe, aki teljesen esélytelennek bizonyult az örökbeadás szempontjából, és Zénó néven futott. Minden hétvégén ment vissza, takarított, sétáltatta, és közben lassan kezdte megérteni, mit is jelent felelősséget vállalni. Most ott tartunk, hogy a család már beadta az örökbefogadási papírokat, és Zénó hamarosan hivatalosan is hozzánk tartozik majd. Szóval az első közösségi szolgálat nálunk egyből családbővüléssel járt, új szereplő érkezik a családba, akit már nagyon várunk, és akit ennek a programnak köszönhetünk. 

Második felvonás: kulturális forradalom a kamasz szobában

A következő „projekt” egy vidéki művelődési ház volt, ahová otthonról kellett könyvajánlókat készítenie. Endre ezt imádta. Nem kellett sehova menni, nem kellett senkivel beszélni, utazni, szendvicset csomagolni, későn hazaérni, csak írni. No meg olvasni. A technikai részét pillanatok alatt megoldotta, a könyvek kiválasztásában viszont anyai szívvel és lélekkel részt kellett vennem.
Mondtam neki, hogy Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták és Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül például szerintem alapművek, ha már kultúráról beszélünk.
Persze morogva olvasta el őket, de végül is azt mondta, a Durrell-könyv „nem is volt olyan gáz”. Ennél nagyobb dicséret tizenhét éves szájából már-már megható lenne, ráadásul személyes sikernek könyveltem el, hogy végre kifejezetten miattam olvasott el valamit. 

A művelődési házban pedig odavoltak érte. Négy órát kapott érte, és még köszönőlevelet is írtak neki. Ezt külön megmutatta, szóval valahol talán ő is büszke volt magára.

Harmadik felvonás: a semmi közepén

Aztán jött pár zsákutca. Volt olyan hely, ahol az első nap után hazajött, és csak annyit mondott: „Anyu, ez a közösségi szolgálat mégis inkább a pokol.” Volt, ahol egész nap papírokat tologattak, máshol „önkéntes” módon kellett szórólapozni. Azt hiszem, ezek a tapasztalatok mindkettőnket megtanítottak arra, hogy az önkéntes munka nem mindig lelkesítő, húzhatsz olyat is a kalapból, ami csak jól hangzik, de valójában üres és monoton, klasszikus robotolás van mögötte. 

A nagy hajrában aztán végre csak összejött az ötven óra. Beadta a naplóját, pecsét, aláírás, megkönnyebbülés, hurrá-élmények, lusta napok következtek újra.  De valahogy furcsán hiányzott is neki ez az egész. Nem volt annyi kötelessége, nem várták valahol a napi rutinszerű feladatai.  
Most, amikor látom, hogy Zénóval indulnak a parkba, vagy a múltkor, amikor a bevásárlás közben egyszer csak megkérdezte, hogy ajánlanék-e neki még könyveket, akkor érzem igazán, hogy ez az ötvenórázás nem is annyira kötelező rossz, mint amilyennek eleinte tűnt.

A közösségi szolgálat körüli rendszer biztosan lehetne néhány ponton gördülékenyebb, az iskolák és a fogadóhelyek jobban is kommunikálhatnának, de a lényeg mégiscsak az, hogy a gyerekek kicsit kimozduljanak a saját világukból, a komfortzónájukból és küzdjenek a mindennapokkal.  És ha közben még azt is megtanulják, hogy a felelősség nem feltétlenül fárasztó, sőt, néha még jó érzés is lehet – akkor már nyert ügyünk van.

A fiam pedig most ott tart, hogy komolyan fontolgatja: a következő nyáron is visszamegy a menhelyre. Már nem kötelező feladatként, csak úgy, nagybetűs ÖNKÉNT. 

Lényegi tudnivalók, hasznos infók: 

Mi is az az IKSZ?

Az iskolai közösségi szolgálat (IKSZ) minden érettségire készülő diáknak 50 óra önkéntes tevékenységet jelent. Ez lehet segítés, szervezés, kreatív vagy közösségépítő munka – a lényeg, hogy ne fizetett munkáról legyen szó, és valódi segítséget jelentsen másoknak.

Hol lehet elvégezni?

Engedélyezett fogadóhelyek: civil szervezetek, alapítványok, önkormányzati intézmények, iskolák, könyvtárak, múzeumok, idősek otthonai, állatmenhelyek – vagy akár kulturális és környezetvédelmi programok is.

A lista folyamatosan bővül, a pontos lehetőségeket az iskola IKSZ-felelőse tartja nyilván.

Mi számít bele?

Minden tevékenység, amit a fogadóhely igazol, és a diák naplóban dokumentál.

Az otthonról végezhető munka is érvényes (pl. plakátkészítés, könyvajánló, fordítás), ha hivatalos együttműködésben történik.

Mi nem számít bele?

A családtagok segítése, a házimunka vagy a fizetett diákmeló nem tartozik ide, és a politikai tevékenység sem.

Mikor érdemes elkezdeni?

Már 9. osztálytól lehet gyűjteni az órákat, így nem lesz idegőrlő hajrá a 12. év végén.

Felejthetetlen órákat mindenkinek!