Aláírásgyűjtés egy óvodás ellen, avagy hol rontjuk el mi, felnőttek?

Az elfogadás, a befogadás, az empátia. Csupa szép és fontos kifejezés. Ott virítanak az óvodai faliújságon, felbukkannak a céges hírlevelekben, és ellepik a közösségi média üzenőfalait. Divatos lett „jónak lenni”, legalábbis beszélni róla. Van azonban egy bökkenő. Minél többet beszélünk róluk, annál kevésbé látom a nyomukat az utcán, a boltban vagy a játszótéren. Szavak szintjén mindenki egyetért, de a valóságban mintha egy láthatatlan falba ütköznénk. Sokan valójában nem is értik, mit jelent ez a gyakorlatban. Egy-két őszinte pillanat vagy bizalmas beszélgetés elég, és kiderül: a hangzatos elvek és a mindennapi reakciók köszönőviszonyban sincsenek egymással.

A valóság két történetben

Nemrég hallottam egy történetet, egy barátnőm óvodájából. Egy autista kisfiú érkezett az egyik csoportba. A szülők egy része felháborodott. Nem azért, mert a kisfiú bántotta volna a gyerekeiket, hanem mert szerintük „nem illik a közösségbe”. Azt mondták, a gyerekek furcsállják, félnek a dühkitöréseitől, és láthatóan az óvónők sem vették könnyedén az akadályt. Egyes szülők odáig mentek, hogy aláírást kezdtek gyűjteni a kisfiú ottléte ellen. Képzeljük el: mindezt gyakorló szülők, felnőtt emberek tették. Olyanok, akik ebben a közösségben egyébként tökéletes biztonságban tudják a saját, egészséges gyereküket.

Ez nem egy elszigetelt eset. Egy ismerősöm mesélte, hogy egy hosszabb vonatút során egy kisfiú pánikrohamot kapott – hangosan sírt, kiabált, toporzékolt, az anyja nem tudta megnyugtatni. Az utasok morogtak, sőt, durván reagáltak. „Miért nem fegyelmezi meg?” „Kibírhatatlan, szálljanak le!” Nem sokkal később kiderült, hogy a gyerek autista, és először ült vonaton. A hangok, a mozgás, az idegenek – túl sok volt neki. Miután ez kiderült, az ingerült felnőttek közül egyetlen ember akadt, aki odament és megpróbált segíteni. Nem egy másik szülő, nem az idős hölgy, aki előtte rosszallóan pislogott. A kalauz volt az. Ő értette meg, hogy a világ most túl zajos ennek a kisfiúnak.

Nem a gyerekekkel van a baj

Ami ezekben a történetekben a legfájdalmasabb: a gyerekek maguktól sosem viselkednének így. Ők még nem néznek ferdén, nem húzódnak el, nem címkéznek. A mi gyerekeinket nem a másság zavarja, hanem a felnőttek viselkedése. Ha mi, szülők, csak egyszer elmondanánk otthon, hogy „nézd, ő nem rossz, csak másképp működik”, a gyerekünk nem félne. Kíváncsi lenne. Ha egy gyereket elutasítás helyett magyarázat fogad, ösztönösen megértőbb lesz. A valódi megértés nem arról szól, hogy „megtanítjuk” a gyereket „eltűrni” másokat. Sokkal inkább arról, hogy segítünk neki a korának megfelelően értelmezni a világot. Nem a gyerekeknek kellene nyitottabbnak lenniük. Az ő ösztönös szenzorjaik tökéletesen rendben vannak, ítélet- és előítéletmentesen dolgoznak.

Aztán jövünk mi, szülők. Önkéntelenül mondunk vagy teszünk valamit, amit a saját gyerekünk árgus szemekkel figyel. Mert ha egy gyerek látja, hogy az anyja fintorog, amikor valaki furcsán beszél, vagy az apja nevet, amikor valaki „másként mozog”, akkor az oviban már sokkal nehezebben fogadja be az új kisfiút. Az igazi munka akkor kezdődik, amikor a boltban nem szólsz be, ha egy kisfiú a földön fetreng. Amikor a gyereked megkérdezi, „miért furcsán beszél az a bácsi?”, és te nem azt mondod, „pszt, ne bámuld”, hanem azt, hogy „ő csak így tud, és ez is rendben van”. Ez egyáltalán nem könnyű. Neked sem, nekem sem. De ha csak megpróbáljuk, már az is óriási lépés.