Még csak 3 ujjnyi?! Nem fogom kibírni!

Negyven hét plusz öt nap. Már jó ideje mindenki idegesített a hülye kérdéseivel. „Még mindig nem?” „Biztos jól számoltátok?” „Az enyém két héttel hamarabb jött!”

Szombat reggel hatkor kezdődött. Húzódott a hasam, de az előző két hétben már annyiszor volt ilyen, hogy nem csináltam belőle ügyet. Felkeltem, reggeliztem, még egy mosást is betettem. A párom aludt tovább.

Kilenckor azért szóltam neki, hogy talán ma lesz valami. Ő egyből pattant volna, de mondtam, hogy nyugi, ezek még gyengék. Elkezdtem mérni az időt két fájás között - tíz perc, tizenegy, megint tíz. Délben már komolyabbak voltak. Olyan volt, mint egy kiadósabb menstruációs görcs, nem éreztem olyan vészesnek. Abszolút kibírható volt, de valahogy sejtettem, hogy ez még csak a kezdet.

„Menjünk be” - mondta a párom vagy századszorra. De századszorra is azt válaszoltam: várjunk még, amíg ötpercesek lesznek. Délután három körül sűrűsödtek be, és akkor már a négykézláb póz se segített. Beültünk az autóba. A kórházunk húsz percre van, de akkor egy órának tűnt az út. Minden kanyar, minden fékezés pokol volt. A kátyúknál hangosan sziszegve szidtam az útkezelőt meg a rendszert. De végre odaértünk.

Az ügyeletes szülésznő megvizsgált, és közölte, hogy három ujjnyi a tágulás. Teljesen kiakadtam. Még csak?! A szülésznő elnézően mosolygott, mintha tudna valamit... Én meg bepánikoltam: hogy fogom ezt kibírni?! Rám kötötte a CTG-t, közben a férjem kint ült a folyosón, azt se tudta, mi van. A kisfiam szíve rendesen kalapált, minden rendben volt. A fájások már olyan erősek voltak, hogy minden egyes alkalommal azt hittem, nem élem túl. 

Este hatkor még mindig csak négy ujjnyi voltam. Az ügyeletes szülészorvos - egy ötvenes, őszes hajú nő - bejött megnézni, majd közölte, hogy akkor burkot repesztünk, hátha begyorsulnak a dolgok. Meleg víz ömlött ki belőlem, át az ágyon, le a földre. Kicsit undorító volt, de akkor már mindegy volt minden. És tényleg felgyorsult. Igaz, bitangul fájt, és szinte egybefüggő volt a fájdalom, de fél óra múlva teljesen kitágultam, és végre tevőlegesen is részt vehettem a szülésemben.

A fájás jellege megváltozott, ellenállhatatlan kényszert éreztem arra, hogy nyomjak – és erre a szülésznő is biztatott. Az első párnál fogalmam se volt, hogyan kell l nyomni. Mint amikor azt mondják, mozgasd meg a füledet. Melyik izmot? Hogyan?

„Úgy told, mintha székrekedésed lenne és kakilnál!” - mondta a szülésznő.

Na, ez használt. Toltam. Minden fájásnál háromszor-négyszer, ameddig bírtam. A fejem vörös volt, a szemeim pedig ekkor véreztek be (be kellett volna csuknom nyonmás közben, csak ezt nem mondta senki.)

Úgy éreztem, mintha időburokban lennék, egyedül, és csak fáj, nyomok, fáj, nyomok. Úgy éreztem, nincs már erőm, de a távolból egy hangot hallottam: „Már látom a haját!” Ez erőt adott, és még jobban toltam. És akkor egyszer csak - nem tudom máshogy leírni - kicsusszant belőlem. 

Este 8:23 volt. Egészséges fiú, 3520 gramm. Rátették a hasamra. Csúnya volt és gyönyörű egyszerre. Sírt, én is sírtam. Nagy keze volt, hosszú ujjakkal – pont, mint az apjáé.

"Még a lepény hátravan" - figyelmeztettek, mikor már azt hittem, kész. Az még vagy húsz perc volt, meg varrtak is – de erről inkább nem beszélnék.

Három napig voltunk bent. Mire hazaértünk, már úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el a szombat reggeli első fájás óta. Hálás vagyok a férjemnek, hogy mellettem volt, és a kórházi dolgozóknak is, főleg a szülésznőnek, aki az este 7 órás műszakváltás után is mellettem maradt, hogy vele fejezhessem be a szülést.

Diána