Mit válaszolsz a gyerek kínos kérdéseire?

Vannak kínos kérdések, amik váratlanul érkeznek. Nem akkor, amikor készülsz rá, nem a „na most leülünk, fiam, és átbeszéljük” pillanataiban, hanem egy kád víz és pár gumihal társaságában, amikor a legkisebb lehúzza a nadrágját és egyszerűen megkérdezi: „Apa, mire való a fütyim?” Ilyenkor nincs idő cikkeket olvasni, szakértőket hívni vagy hosszasan gondolkodni a válaszon. Csak te vagy, a gyerek, és a lehetőség, hogy megtörd azt a csendet, amit talán a te apád is rád hagyott.

Ezek azok a kínos kérdések, amelyekre tizenöt éve, amikor még csak készültem apának lenni, biztosan nem gondoltam, hogy választ kell majd adnom. És persze hogy derült égből pottyant a fürdővizünkbe. Szerintem el lehetett volna könnyedén is ütni, de valahogy a pillanat komolysága – meg a gyerekszemeiben ott bujkáló kíváncsiság – arra késztetett, hogy máshogy válaszoljak.

Miközben törölgettem a fiam, eszembe jutott, hogy gyerekként nekem soha senki nem mondta el, hogy a test változik, és hogy ez teljesen rendben van. Az én apám legfeljebb annyit mondott, amikor kamaszként bizonytalanul megkérdeztem valamit: „Majd kinövöd.” Nem nőttem ki. Csak megtanultam, hogy nem kérdezek. Innen gyökerezhet bennem, hogy ezek valamiért kínos kérdések. Pedig korántsem azok. 

Most, hogy Bence már tizenhárom, már szinte magasabb is nálam, a testkép és a változás témája újra és újra előkerül. Ő már a tükör előtt méregeti magát, edzésterveket keres a neten, és néha elkapom, ahogy a haját igazgatja, mielőtt kilépne a szobából – még akkor is, ha csak a nappaliba megy. A hatéves Misit viszont még inkább az foglalkoztatja, miért van neki is köldöke, vagy miért nem egyforma a két térde. Ő még inkább a cuki és vicces és nem a kínos kérdések kategóriájából válogat, de tudom, hogy ami késik, nem múlik. 

A két korosztály között lavírozva látom, mennyire más világban nőnek fel, mint én. A kilencvenes években, amikor én voltam gyerek, a testünkről leginkább a tornaórán „tanultunk”, ahol a melegítőnadrágon át is látszott, ki a leggyorsabb, ki a legizmosabb – és ki az, akit utoljára választanak be a focicsapatba. Nem volt Instagram, nem volt összehasonlítás minden pillanatban. Ma viszont a fiam néhány kattintással olyan „mintaképeket” lát, amiknek még a valóság sem tud megfelelni.

Van, amikor Bence a konyhapultnál állva megkérdezi, normális-e, ha fájnak az izmok edzés után. Ilyenkor próbálok nem csak technikai választ adni, hanem azt is elmondani, hogy a test nem ellenség, hanem társ – és hogy a változás nem valami ijesztő, hanem a fejlődés része. Ezek szerint ezeknek a kérdéseknek a többsége még csak nem is kínos kérdések kategória, valamiért mégis óvatos próbál maradni a szülő ilyenkor. Pedig nem szükséges. A nyugalom sok mindenen átsegít. 

Nem mondom, hogy mindig könnyű. Néha a kínos kérdések váratlanul érkeznek, és közben fő a leves, csörög a telefon, vagy épp a kisebbik a nyakamba ugrik. De egyre inkább érzem, hogy a hallgatás, amit én gyerekként örököltem, semmiképpen sem opció. Ha mi nem beszélünk velük ezekről a dolgokról, akkor majd megtanulják máshonnan – a haveroktól, az internetről, és ott nem mindig a legjobb válaszok várják őket.

Lehet, hogy a beszélgetés elsőre nem úgy sikerül, ahogy vártuk, vagy nem is bontakozik ki belőle igazi beszélgetés, nincs jelentősége, nem ez az egyetlen pillanat lesz a döntő, hanem sokkal inkább az, hogy mi mindig elérhetőek legyünk a gyerekünk számára, amikor éppen fontos (kínos) kérdése van. Ne csak félvállról, telefont nyomkodva válaszoljunk, ne üssük el azzal, hogy majd máskor megbeszéljük kisfiam, mert ehhez idő kell, próbáljunk meg ott a pillanatban igazi válaszokkal szolgálni, saját közös megfogalmazásban, ha lehet, tabumentesen. 

A testtel kapcsolatos nyíltság nálunk apró lépésekből épül. Misi most már tudja, hogy a hasa pont olyan jó, amilyen, mert erős és tud vele bukfencezni az ágyon. Bence pedig lassan kezdi megérteni, hogy nem az számít, hány kocka rajzolódik ki a hasán, hanem hogy szereti-e azt, amit a tükörben lát.

Azt hiszem, ha egyszer majd ők is apák lesznek, nem azt szeretném, hogy tökéletes válaszaik legyenek amikor saját fiaik kínos kérdések áradatát zúdítják rájuk, hanem hogy eszükbe se jusson elhallgatni őket. Hogy legyen bátorságuk azt mondani: „Nem tudom, de beszéljünk róla.” Mert néha ez a mondat többet ér minden tudományos magyarázatnál.

Mert ha mi, apák, nem beszélünk a testükről a fiainkkal, akkor ezt mások fogják megtenni – és az nem biztos, hogy a szeretet nyelvén lesz. 

István, kétszeres apuka