„Anya, most nem AFK vagyok, csak IRL lootolok a hűtőből!”

És itt jön a klasszikus szülői kérdés: miért érzem magam úgy, mintha egy idegen országban próbálnék rendelni a piacon? A gyerekeink ugyanis tényleg egy teljesen új nyelvet beszélnek – és nem, ez nem a franciához hasonlít, inkább mintha valaki a számítógép hibakódjait és egy TikTok-videó kommentjeit keverte volna össze. Ez a digitális szülőség egyik alaphelyzete: értjük a szavakat, mégis másról beszélünk.

A gyerekek világa: gyors, hangos és teleportálós

Amikor én voltam gyerek, egy péntek délutáni program az volt, hogy a szomszédban felcsengettem a barátomhoz, és ha nem volt otthon, hát… nem volt otthon. Nem írtam rá üzenetet, nem láttam a kis zöld pöttyöt a neve mellett, és főleg nem kaptam pánikrohamot, hogy „most biztos ghostol”. Maximum hétfőn az iskolában kiderült, hogy a nagymamája vitte le vidékre.

A mostani gyerekeknek viszont nincs természetes jele, jelkészlete. Van net, van chat, van stream – ha meg nincs, akkor bekövetkezik a pánik. Nekik az offline eltűnés már-már gyanús. És persze a családi program sem családi program, hanem side quest, amit néha hajlandók befejezni, ha van loot, vagyis sütike a végén. 

Itt kezdődik a digitális szülőség valódi kihívása: hogyan tartsuk meg a közös élményeket, ha az időérzékük, és a prioritásaik teljesen máshogy működnek?

A szülői félreértések aranykora

Nem tudom, ki találta ki, hogy a gyerekek nyelve „egyszerű”, mert egy csomó rövidítésből áll. Én néha úgy érzem, mintha a Pentagon titkos kódjait próbálnám feltörni. Avagy: a digitális szülőség nem szótáras feladat, hanem folyamatos improvizáció – de néha a Google is feladja.

Példa:

• Gyerek: „Ma clutcholtam egy 1v3-at, anya.”
• Én: „Ez valami matekpélda?”
• Gyerek: „Nem, nyertem a játékot egyedül három ellen.”
• Én: „Ja, szóval fociztatok?”
• Gyerek: csak sóhajt

Miniszótár szülőknek – a túléléshez

• AFK – „Away From Keyboard”, vagyis nem a gépnél van. Nem, nem azt jelenti feltétlenül, hogy kiment vécére, ez bármi lehet, de egy biztos: nem a gép előtt ül éppen. 
• IRL – „In Real Life”, vagyis a való életben. Ilyenkor eszik, alszik vagy kinyitja a hűtőt. Próbál úgy működni, mint egy hús-vér gyerek. 
• Lootolni – valamit megszerezni. Lehet arany, fegyver, vagy a konyhapulton hagyott utolsó palacsinta.
• Clutcholni – szorult helyzetből győzni. Ez is jelenthez a játék világán túlmutató dolgokat. 
• NPC – Nem játszható karakter a játékban. Szülők gyakran ide sorolódnak, amikor „felesleges” kérdéseket tesznek fel.

És mi ebben a nehéz?

A probléma nem az, hogy ők nem tudnak normálisan köszönni vagy beszélgetni. Tudnak. Csak a megszokott közegük – a játék, a chat, a közösségi oldal – teljesen más szabályok szerint működik. A digitális szülőségben ez az egyik legnagyobb tanulnivaló: az online normák nem mindig fordíthatók le egy az egyben az offline világba. Ott nem ciki eltűnni a beszélgetésből fél óra után, nem kell mindig köszönni, és a válasz lehet annyi, hogy egy feltartott hüvelykujjat küld az ember. 

De amikor ez a stílus átcsúszik a mindennapi kis valós életünkbe, abból könnyen lesz sértődés. A nagymama például nem értékeli, ha csak egy mosolygós emojit kap üdvözlés gyanánt, és a tanár sem biztos, hogy örül, ha a gyerek válasza az órákon csak annyi, hogy: „oké”.

Hogy magyarázzuk el, ami nekünk alap?

Az a baj, hogy sokszor csak rászólunk: „Köszönj rendesen!” vagy „Nézz a szemembe, amikor beszélsz!”. De a gyereknek ez olyan, mintha egy bugreportot olvasna – nem érti, mi a hiba, csak hogy valami nem tetszik nekünk.

Ha viszont azt mondom: „Figyelj, a nagypapád nem chatel. Ha belépsz a házba, és nem köszönsz, ő úgy érzi, mintha nem is látnád.” vagy: „Ha rám nézel beszélgetés közben, azt érzem, tényleg érdekel, amit mondok.” – akkor már van esély, hogy nemcsak betartja a szabályt, hanem érti is.

A szülői Google is feladja

Volt, hogy megpróbáltam rákeresni, mit jelent egy-egy mondat, amit a gyerek mondott. A Google szerint „lehet játékbeli kifejezés, de jelenthet teljesen mást is a TikTokon”. Kösz, internet. Ennél már csak az rosszabb, amikor rákérdezek a gyereknél, és azt mondja: „Á, ezt úgysem értenéd.”

Ilyenkor bevetem a titkos fegyvert: leülök mellé, és megkérem, mutassa meg. Persze a fele így is úgy repül el a fejem felett, mint egy rosszul célzott digitális gránát, de legalább látja, hogy próbálkozom. És talán ez a digitális szülőség legfontosabb része: nem a hibátlan megértés, hanem a folyamatos kíváncsiság és nyitottság. Ebben a helyzetben egyébként a vastag szemüveges nagy sárgafejű emoji babának érzem magam, lepukkant, ötvenes testben, ahogy görnyedek mellette a kanapén és ő alig lelkesen magyaráz egy fél mondatot. Nem többet. Én pedig bámulok ki a nagy keretes szemüvegen és mondom, hogy „Aha, világos!” – dehogy világos, talán a témát megértettem, amin belül mozgunk, a többi kuka. 

A kapcsolat maradjon a fő quest

Nem kell minden rövidítést tudnunk, nem kell minden játék szabályát ismernünk. A gyerek nem attól érzi, hogy kapcsolódunk hozzá, hogy kívülről fújjuk a ranglistát (ez inkább vicces lehet számára), hanem attól, hogy kérdezünk, meghallgatjuk, és néha hajlandók vagyunk belépni az ő világába – akár úgy, hogy öt percig nézzük, ahogy pixelfigurák ugrálnak a képernyőn.

A digitális világ gyors és zajos, de ha megtartjuk benne a figyelmet, a humort és a kíváncsiságot, akkor a gyerek is látni fogja: nem vagyunk teljesen NPC-k. Mert a digitális szülőség végső soron nem más, mint egy végtelen fő quest a kapcsolódásért.

És talán egyszer majd magától mondja: „Oké, most tényleg AFK leszek – megyek vacsizni.”