A másik szülinapos kislány anyukájával már hetekkel korábban megbeszéltük, hogy elosztjuk a tennivalókat, mert az nyilván nem opció, hogy mindenből duplán vigyünk a csoportba, így én már jó előre megrendeltem a tortát, ő pedig beszerezte a rágcsálnivalókat, a frissen préselt almalevet és a gyümölcsöket a gyerekeknek.

A cukrászdával abban maradtunk, hogy aznap a kedvünkért bent lesz valaki korábban az üzemben, így a nagylányommal kettesben indultunk el hétfő reggel és már fél nyolckor át tudtuk venni a rendelést.

Szuper, igazi ünnepi hangulatban telt a kocsikázás, a gyerek egész úton fennhangon énekelte, hogy: „nincs semmi gondom, reggel van, az idő napos, mindenki tudja, hogy én vagyok a szülinapos!”

Mire odaértünk az oviba, a csoportban már nagy fordulatszámon zajlottak az előkészületek, a szülinapi banner kifeszítve, az óvónéni pedig egyik lufit a másik után pumpálva várta az ünnepelteket.

A Nagy úgy szaladt be a szobába, hogy vissza se nézett, de azért egy gyors „szia, anyát!” még elcsíptem a hangzavarban, majd a hármas számú szülinapot részemről kipipálva megindultam hazafelé.

Útközben megálltam a piacon és bevásároltam szép, tarka muskátlikból egy egész tálcával, mert múlt hétvégén eljutottam odáig, hogy nem vagyok hajlandó tovább várni a paradicsomjainkra.

Elmennek a fenébe, hogy hetek óta sztrájkolnak, egy centimétert sem nőttek, akárhogy babusgattam őket, így arra jutottam, hogy menniük kell. Házi termesztésű zöldségeink idén ugyan nem lesznek, de a muskátlit legalább nagyon bonyolult kicsinálni, ők biztosan jól fogják érezni az erkélyen magukat.

Nyáron pedig nem paradicsomot, hanem lehullott szirmokat fogok szedegetni. Jó ez így is, jövőre majd újra próbálkozunk.

Szerencsére időben végeztem az ültetéssel, így a nap további részében is tudtam tartani a hétfői menetrendet. Délben már a belvárosi sétálóutcában caplattam, hogy odaérjek a szalonba a tetoválás időpontomra.

Ha már családilag így belejöttünk a „tintázásba”, akkor én is előfizettem egy újabb mintára, éppen ideje volt, hogy a kisebbik lányomra is szánjak pár négyzetcentiméter bőrfelületet.

A munkahelyemen mindig annyit küzdünk azzal, hogy kitaláljuk, hogy kinek mit vegyünk ajándékba a szülinapjára, ezért én már jó előre szóltam a kollégáknak, hogy hamarosan szeretnék menni tetováltatni, ne gondolkozzanak sokáig, fizessenek be egy utalványra abba a stúdióba, ahová járni szoktam.

Meg is kaptam tőlük a kupont még áprilisban, így csak a költségek felét kellett saját zsebből állnom és végre elkészült a Kicsinek szánt mementó is a bőrömön. Lehet, hogy a kialvatlanság vagy csak a pillanatnyi fizikai állapotom volt az oka, de most sokkal rosszabbul viseltem a szurkálást, mint korábban bármikor, madarat lehetett volna fogatni velem, amikor végre elkészült a remekmű.

Titkon reménykedem benne, hogy a baba csak arra várt, hogy legyen valami visszacsinálhatatlan nyoma a testemen az ő születésének (már a szétnyílt hasizmon túl), aztán ezt majd a feltétlen szeretetem jeleként értelmezi, megkönyörül rajtam és ripsz-ropsz átalussza az éjszakát.

Mint utólag kiderült, hiú ábránd volt a dolog, mert rögtön másnap olyan nyűgös és kedvetlen volt egész nap, hogy nem tudtuk mire vélni a hirtelen hangulatváltozást.

Délután én mentem a Nagyért az oviba, gondoltam, hogy elviszem őt is magammal, hátha a levegőváltozás, az esti játszótér és parkbeli séta majd jobb kedvre deríti, de – pont, mint legutóbb – ezúttal is magammal toltam ki.

Lehet, hogy az autóban való rázkódás és a kis testének a vibrálása rontott a helyzeten, mert már az első párszáz méter után olyan keservesen sírt, hogy majdnem nekem is eleredtek a könnyeim. Ekkora persze már a délutáni dugó kellős közepén, egy hídon araszoltunk, így esélyem sem volt rá, hogy lehúzódjak, de az első adandó alkalommal félreálltam és bementünk a legközelebbi gyógyszertárba egy üveg Nurofenért.

A szakaszos, fel-feltörő zokogás miatt egyértelmű volt, hogy valamije borzasztóan fáj, így még ott helyben beletöltöttem egy adag szirupot, hogy ne szenvedjen tovább. Nem telt el fél óra és szinte kicserélődött a gyerek, az oviban már vigyorogva kolbászolt a játékok között és később a parkban is remekül érezte magát.

Egy-egy teli szájjal történő nevetésnél ki is derült a probléma oka, megint a fogai jönnek, alul és felül is be volt gyulladva az ínye, így összességében semmi jóra nem számítottam a nap hátralévő részében sem.

A legutóbbi három fogat olcsón megúsztuk, de most – életében először – belázasodott estére. Mivel semmi más tünete nem volt (az íny áttörésénél szokásos, pár napig tartó orrfolyáson kívül), biztosak voltunk benne, hogy a fogai a ludasak.

Az esti fektetésnél még nem éreztem a hőmérsékletváltozást rajta, de amikor tíz óra környékén felébredt, akkor már tüzelt az egész teste és valóban 39 fokos testhőt mértünk.

A férjem reakciója kiszámítható volt, már a Nagy beteges éveiben is rendszeresen volt „szimpátialázas”, annyira berosál attól, ha valami bajuk van a gyerekeknek. Most is azonnal lefehéredett, amikor elmondtam neki, hogy mi a helyzet.

A védelmére szóljon, hogy egy picit azért én is megijedtem, mert a Kicsi ugyan augusztus óta már számtalanszor volt taknyos, de lázat most először mértünk.

A Naggyal már bejáratott a dolog, pontosan tudom, hogy milyen hőmérséklettel hogyan viselkedik, mi használ a leggyorsabban, meddig lehet hagyni a lázas állapotot, melyik gyógyszerre hogy reagál – de a babával még minden ilyesmi újdonság.

Mondanom sem kell, hogy egészen rettenetes éjszakánk volt, a Kicsi csak az ölemben volt hajlandó aludni, úgy, hogy a mellkasomra hajtotta a fejét (el tudjátok képzelni, hogy mennyit tudtam így pihenni), de szerencsére másnapra áttört mind a két bűnös fog és ahogy jött, úgy múlt el a láz is.

A legszomorúbb az egészben, hogy már éppen kezdtek pozitív irányba fordulni az éjszakáink, már szinte minden éjjelt az ágyában töltött, amikor beütött az újabb két fog. Le is mondtam róla, hogy még ebben az életben lesz lehetőségünk normálisan aludni; most éppen ott tartok, hogy alapítok egy vallást, bojtos sapkát fogunk hordani és teliholdkor majd rendszeresen imádkozunk az álommanóhoz.

Szerdán mindenesetre úgy ítéltem meg, hogy már elég jó állapotban van ahhoz, hogy mi ketten vegyük fel a Nagyot. Örülök, hogy végül én mentem az oviba, mert így az elsők között volt lehetőségem látni az egyik legklasszabb dolgot, amit gyerekek valaha csináltak.

Az volt az aznapi feladat a csoportban, hogy le kellett rajzolniuk magukat, majd az elkészült remekműveket az óvónénik ki is állították az előtérben a falra.

Mellékelek egy képet, hogy ti is láthassátok az alkotásokat, érdemes mindegyik figurát alaposan szemügyre venni. A gyerkőcök egészen elképesztően ábrázolták saját magukat, a férjem egyenesen azt mondta, hogy a fél csoport úgy néz ki, mintha a Kuflik telekszomszédjai lennének.

Ugyan a neveket kisatíroztam, de a lányom művét így is fel lehet ismerni az egészen kriminális anatómiai problémákról, a testénél hatszor nagyobb fejéről és a koponyájából kinővő karjairól.

Ha már ilyen jó kedvre kerekedtünk az ovis képzőművészeti remekektől, akkor hazafelé megünnepeltük a kiállítás megnyitását egy fagyizással.

A Naggyal mindketten elnyaltunk egy-egy gombócot és a Kicsi is kapott egy üres tölcsért, hogy használatba vehesse az új fogait, amikor az elsőszülöttem megcsillogtatta a magyar szótára legfrissebb adalékát.

„Anya, én nagyon szeretlek téged, ezért megkívánlak csokifagyival!”

Ilyen szépet még az apja sem mondott nekem soha, de miután kiröhögtem magam, gyorsan kijavítottam, mert talán nem árt, ha még az ovis évek alatt korrigáljuk „megkínállak”-ra az új szótári bejegyzést.

Ezek után a csütörtöki napunk viszonylag békésen telt, bár a lakásban uralkodó káoszt látva megint elkapott a lomtalanítási vágy. Elképesztő, hogy mennyi motyót halmoztunk fel az évek alatt és mennyi olyan holmi van itthon, amit egyébként nem, vagy csak nagyon ritkán használunk.

Meg is állapítottam magamban, hogy én egy olyan gyűjtögető vagyok, aki nagyon szeretne minimalista lenni. Ha az nem is sikerül, de legalább valami arany középutat illene találni, mert előbb-utóbb ellepnek minket a cuccaink, így igencsak szigorúan kezdtem neki a válogatásnak.

Annak is eljött az ideje, hogy megváljak a – még a Nagy születése előtt felhalmozott – cumisüvegkészletünktől. Igaz, hogy maximum egy-kettő flakont használtunk pár alkalommal, de mindegyik ki volt bontva és át lettek mosva (arról nem is beszélve, hogy már négy éve rakosgatom őket), emiatt nem szívesen adtam volna rajtuk tovább adományként, így fájó szívvel ugyan, de a szelektív konténerben végezték.

Abban biztos voltam, hogy nem fogok a lomtalanítás végére jutni, mert pénteken már neki kellett kezdenem a hétvégi, négyes számú szülinap előkészületeinek.

Reggel gyorsan leadtam az óvodában a Nagyot, hazafelé pedig megálltam bevásárolni, hogy legalább a családi ebéd egy részét és a torta lapjait elő tudjam készíteni.

Az elmúlt hetek utazásai miatt a nagylányom egy teljes hónapja nem aludt ott anyósoméknál, de Baka és Deda már Dániából bejelentkeztek, hogy úgy készüljünk, hogy péntek délután szeretnék ők elhozni az oviból – így szerencsére több órám is felszabadult, hogy a gyerek szemei elől rejtve tudjam összeállítani a meglepetés tortáját.

Amíg én otthon békésen kisütöttem a torta lapjait, előkészítettem és bepácoltam a csirkés-zöldséges saslikokat, addig a férjem a Kicsivel elment megvenni az ajándék igazi pedálos biciklit.

Olcsóbb volt úgy, hogy nem összeszerelve hozták el, így legalább az is kellő elfoglaltságot biztosított délutánra, hogy a baba vigyázó szemei mellett összerakja, de a pótkerekeket már nem csavarozta rá – bízunk benne, hogy a sok futóbiciklizés megtette a hatását és egy kis gyakorlás után menni fog nélkülük is.

A szombat délelőttöt is hármasban töltöttük a férjemmel és a Kicsivel, de úgy tűnik, hogy még két felnőtt intenzív jelenléte sem elegendő, hogy a baba rám irányuló szeparációs szorongásán enyhítsen.

Félre ne értsetek, az apjával is teljesen jól érzi magát – mindaddig, amíg engem meg nem lát. Szinte már komédiába illő, ahogy feltartott karokkal, sírásra görbülő ajkakkal szalad felém, ha hazaérkezem valahonnan vagy csak kijövök a lakáson belül egy másik szobából.

Sírva öleli a lábaimat, amíg fel nem veszem, aztán ha már a karomban van, akkor rögtön elhallgat és elkezd integetni az apjának(!), hogy most már koccolhat, megérkezett anya.

Talán ezzel is összefüggésbe hozható, hogy még a napközbeni szoptatást sem tudtuk elhagyni (az éjjeliről nem is beszélve), olyan kínkeservesen zokogva tudja a fejét a mellkasomba fúrni, hogy hiába tartok ki és nem teszem rögtön mellre, pár perc krokodilkönny-zápor után általában beadom a derekam és akkor elégedetten kucorodik az ölembe, miközben fél szemmel a férjemet nézi szemrehányóan – mintha ő tehetne arról, hogy eddig kellett várnia a mannára.

Fogalmam sincs, hogy hogy lesz ebből bölcsőde szeptemberben, nem tudom elképzelni még azt sem, hogy fél napot ki fog bírni nélkülem. Az biztos, hogy meg fogjuk próbálni a beszoktatást – ha már beirattuk – de már eldöntöttem, hogy ha nem megy, nem fogom erőltetni. Akkor itthon lesz velem és majd úgy fogok dolgozni amennyit tudok, aztán pár hónap elteltével újra nekikezdünk.

Jobb ötletem egyelőre nincsen.

Még aznap, szombat délelőtt összeállítottam a tortát, megvettük a minden évben szokásos héliumos, számos lufit a vasárnapi banzájra, majd miután mindent tökéletesen elrejtettünk, délután hármasban elmentünk felvenni a Nagyot.

Az ajándékáról már voltak elképzelései, de azt nem is sejtette, hogy milyen különleges tortával készültem neki! Már hetekkel korábban kitaláltam a koncepciót és szombat este az egyik legjobb barátunk beépített emberként elhozta a sütemény titkos hozzávalóját is.

Kicsit talán túlzásba esett a két teljes kiló száraz jéggel és speciális, hőtartó, hungarocellből készült szállítódobozzal, de én úgy éreztem magam, mint Dexter a laboratóriumban, miközben sötétedés után a konyhában kísérleteztem, hogy biztosan tökéletesen sikerüljön a másnapi tortázás.

A Nagy álmélkodva figyelte a kétemeletes, dínókkal körberakott, füstölő süteményt – csak annyi kifogása volt a performansz után, hogy a végén nem robbant fel a torta.

Miután elmentek a vendégeink, még elvittük a lányokat a játszótérre, hogy teljes legyen a szülinapi élmény, majd egy alapos fürdés és vacsora után ágyba dugtuk mindkettőjüket.

Az elcsöndesült lakásban még gyorsan befejeztük a romeltakarítást és összepakoltunk mindet a másnapi ovihoz, majd nekiültem megírni ezt a bejegyzést.

Miközben a klaviatúrán pötyögtem és az alkoholmentes, epres Somersby-met kortyolgattam, azon gondolkodtam, hogy milyen gyorsan telik az idő.

Egészen hihetetlen, hogy a Nagy már négy éves és a héten a Kicsi is elérte a tizenegyedik hónapfordulót. Lassan már elmondhatjuk magunkról, hogy nincsen baba a háznál, csak két eleven, szószátyár, szőke kislány (bár a kisebbik még mindig úgy néz ki, mint egy jóképű kisfiú), akik nélkül lehet, hogy nyugodtabb, de egészen biztosan sokkal unalmasabb lenne az életünk.

Kialvatlanság ide vagy oda, nagyon örülök, hogy mindketten itt vannak nekünk.

Salty

"Megkívánlak csokifagyival!"