Akinek van gyereke, az pontosan tudja, hogy Siva istennő milyen kivételezett helyzetben van az ő hat kezével. Akinek nincs gyereke, az is tudja, bár emlékeim szerint csak időszakosan merül fel az igény abban az életszakaszban. Aztán amikor megszületik az első pulya, akkor a helyzet fokozódik. A gyerekek számával arányos mértékben, míg a negyedik gyerekkel a helyzet kritikussá válik.
Rögtön az első kórház utáni napon kiderül, hogy vészhelyzet van. Egyik kézzel fogom az esendő kis újszülöttet...és a másik kézzel is őt fogom, mert csuklik-nyaklik, tartása semmi, két és fél kilós rongybaba. Na de akkor hogy ölelem meg a másikat? Veszem fel a harmadikat? Cuppantom le a babáról a negyediket? Elárulom, sehogy, marad a verbális irányitás, az ő összes kudarcával együtt.
Hát Avigailnak nem árt, mert hozzá van szokva, rezzenés nélkül szopizik tovább. Akkor csak az ottani, három hónapos baba marad. Ezt viszont nem értettem, mert ott is van két nagyobb. Aztán leesett a tantusz, a nagyok az elmúlt hetekben a nagyival nyaraltak, ergo az igazi "nagycsaládos" feeling még nem bontakozott ki. Hát akkor térjünk vissza erre a kérdésre úgy három-négy hét múlva.
Bár elismerem, mindenkinek más a stílusa, azért olyan családot én még nem láttam, ahol ne kellett volna felemelni a hangerőt. Mondjuk amikor a két nagyobb valami szó szerint életveszélyeset művel, miközben a szülő éppen a csap alá tartja a nyakig szaros apróságot.
Na de kanyarodjunk vissza a hatkezes helyett egykezes életmódra. Mert ugye a hat kéz csak álom, de én azt vettem észre, hogy az elmúlt hetekben mintha csak egy kezem lenne. Olyan dolgokat csinálok meg egy kézzel, amiket korábban elképzelhetlennek tartottam. Szereltem már össze - testvéri segítséggel - műanyag elemekből álló fiókos szekrényt. Profi módon kenek kenyeret, szeletelek sajtot, zöldséget, kavarok tejbegrízt.Mosogatok el cumisüveget, keverek tápszert. Kerekítek betűket és számokat a gyakorlófüzetben, a nagylányom (bal)kezét vezetve, fejjel lefele tartott füzetbe, csak hogy egyszerű legyen. Kiválóan megtanultam a kisfiamra feladni a szandált és becsatolni, szintén egy kézzel. Felcsatolni a bukósisakot. Megkötni a cipőfűzőt. Mosást kipakolni. Teregetni. Ennél néha vannak extrémebb szituációk is, amikor mondjuk tegnap este az én fürdésem és a baba fürdése összecsúszott (esti összebújós, nagy-alvás előtti étkezést én nem tudok izzadtan, ragacsosan prezentálni, csak végszükség esetén), és emiatt előállt az a helyzet, hogy egyik kezemmel törölköztem, a másikkal pedig a zuhanyrózsát fogtam, hogy feltöltsem a babakádat. Vicces volt. De effektív. És ez a lényeg.
Lehet persze mondani, hogy miért nem teszem le inkább a babát arra a fél percre. Elárulom miért: mert 24 óra is fél percekből áll. Ergo ha minden egyes fél percre letenném, amikor az egyiknek orrot kell törölni, a másiknal lecipelni a futóbiciklit, vagy kivenni a kocsiból a táskákat, vagy segíteni lezuhanyozni a strandon, vagy megkavarni a levest, vagy elintézni egy fontos telefont vagy vagy vagy....nos, akkor a baba nem jutna kajához, szeretethez pedig még kevésbé. És úgy általában az egész család romokban heverne, mert mint a fenti példa mutatja, nem az a bajok elsődleges forrása, hogy sokat van kézben a baba (ez persze relatív, hiszen három óránként eszik kb. 45-50 percig). Hanem ott van a kutya elásva, hogy én egyedül vagyok, a gyerekek meg négyen. Teljesen igazságtalan küzdelem, nem is értem, hogy okozhat mégis ennyi örömöt...
Meni
