Édesanyja 16 évesen ment férjhez, sorban jöttek a gyermekek, szám szerint 16. 13 érte meg a felnőttkort. Mindig szegénységben éltek, a kinőtt ruhák a kisebb testvérekhez vándoroltak. Gyakran abban mentek óvodába, amiben aludtak. Nem volt váltás ruha. Sokszor rendes ételre sem futotta. Mikor férjhez ment, azt hitte, egy életre választ. De a férfiról hamar kiderült, hogy súlyos mentális betegséggel küzd és az italt sem veti meg. Pokol volt az életük, míg végül el nem váltak. S neki csak a küzdelem maradt a gyermekekkel, segítsége nem volt. Ezt mégsem szomorúan meséli, csak valamiféle tényként, hogy „hát így volt, ez volt, nem számít már”. Minden összerakott fillérjét a gyerekeinek adta. Mára csak egy fia maradt az élők sorában, negyven múlott, vele lakik.
Mosolyogva sétál az utcán az idős néni. Kopott, halszálkás szövetkabátja lóg rajta, cipője szinte lyukas, annyira megkopott rajt a bőr. Mégis valami végtelen nyugalmat áraszt, mindig mosolyog, mintha a világ dolgai a legnagyobb rendben lennének. Gyakran megáll pár szót váltani velem, megcsodálja a kislányomat és mesél.
S néha nevetve meséli, ha a városban találkozunk, hogy hát el kellett jönni vásárolni megint. S nem könnyű már cipekedni nyolcvan felett, ezért majdnem minden nap mennie kell. „Krumpli is jó lenne, de hát a fiam nem tud vásárolni, igaz, elhozhatná a krumplit biciklin, de nem teszi. Nem is baj, leszoktam én már mindenről, kakaón meg kenyéren élek” – mondja nevetve. Munkája sincs a fiának, már régen, mert nem bírja szegény a fizikai munkát, le meg nem százalékolták, a végzettsége nulla. „Nem segít semmit, de hát szegény, magán sem tud segíteni.” A mellére teszi a kezét: „De hát anya vagyok, ez a dolgom.” S elmeséli, hogy sikerült összespórolnia a fiának egy új téli bakancsra, de még jó a régi, elrejtette a kamrában. Hogy fog neki örülni, ha ő már nem lesz és megtalálja.
Ismerem a fiát. Néha kap munkát, de hamar útilaput kötnek a talpára, nem szeret dolgozni. Lődörögni erre-arra, sörözgetni már inkább. Jól elvan a mama-hotelben, hisz egyedül semmire sem menne. Ezt nem csak magával, hanem az édesanyjával is sikerült elhitetnie. Sajnálom ezt a szegény asszonyt, még akkor is, ha tökéletesen elégedettnek tűnik. Mert hiába mondja, hogy neki sosem volt semmije, hogy csak a belső béke számít, a többi valahogy megoldódik, tudom, hogy nehéz neki. Hogy lehetne talán kicsit könnyebb is. Valahol pedig irigylem, mert ez a fajta elfogadás és harmónia adomány, kevés embernek adatik meg. Mert mindig elégedetlenek vagyunk, s bár ez hajtja előbbre a világot, néha mégis jó lenne egy kis harmónia, egy kis megnyugvás, hogy most, ha csak egy napig is, minden jól van úgy, ahogy van. Hinni, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik és a világ dolgai rendben mennek. Olyan egyszerűen hangzik.
Leginkább azért sajnálom őt, mert úgy érzem, valaki kihasználja, az anyai szeretet nevében. Mert igen, anyák maradunk akkor is, ha a gyermekeink felnőnek, akkor is, ha már tehetetlen vénasszonyok leszünk, mindig is, egész életünkben. A gyermekek pedig a gyermekeink maradnak, de egy idő után felelősséget kell vállalniuk az életükért. Van, akinek ez nem sikerül.
