A strand veszélyesebb, mint a Balaton

Visszafordulok, utána rohanok, ám a part szélén már csak a víz színén lebegő szőkésbarna gyerekfejet nézhetem, az arcát nem is látva tudom, hogy az enyém, a csukafejesnél ébredtem visítva, a delikvens persze épen és egészségesen ott szuszogott mellettem. A rémes az volt, hogy felébredve is tudtam, az egész szezonban benne a pakliban a szitu. Emitt több, amott kisebb valószínűséggel.

Nemcsak saját szempontjaim miatt szeretem jobban az élővizeket, általában gyerekkel is jobban beválnak, mint az épített strandok, különösen a ma divatos, millió medencét és millió szolgáltatást kínáló hiperszuper csodák. „Pihenjen, relaxáljon modern intézményünkben!” – harsogják a reklámok, én meg felvihogok, ha arra gondolok, mi marad ebből, ha két-három tizennégy éven alulival behatolsz egy ilyen létesítmény területére. Ha van ugye legalább hat medence, akkor a csapat már a bejáratnál hatfelé, de legalábbis a három legmesszebb lévő célpont felé venné az irányt, te meg választhatsz a „maradjunk együtt gyerekek!” felszólítás után következő veszekedős-követelőzős-visítós hiszti meg a ráhagyós engedékenység közt, utóbbi esetben folyamatosan pereg a fejedben a horror medencébe fulladt, vécében szatírok által üldözött, vagy csak az információs pultnál bömbölő gyerekekről, utóbbi egyszerűen nem talál vissza a halál bonyolult helyszínen a ti gyékényetekhez.

A tíz éven felüliek elkezdenek nyígni az óriáscsúszdáért, te meg retteghetsz, hogy lezuhan-e, vagy csak a harminc kilójára zuhan rá egy sietős, ám túlsúlyos tizenhét éves kamasz, miközben a felügyelők vidáman cigiznek a lépcső alján, nyilván a fő szempont az, mindenkin rajta legyen a fizetést igazoló karszalag. A kétéves korosztálynál a Tom és Jerry-effektustól retteghetsz: ahogy szapora ügetéssel megindul valami csábító felület felé, észre se veszi, mikor már be is pottyant a két és fél méter mély úszómedencébe. De a szép nagy bébipancsolók se izgalommentesek: tavaly olvastam, hogy térdig érő vízbe is kiválóan bele lehet fulladni bizonyos kor alatt (vagy bizonyos maligánfok fölött, ám gyerekek ebben még ritkán részesülnek), te meg toporzékolsz a partján, mert egészségügyi okokból te ki vagy tiltva a medencéből – a lógó takonnyal pancsoló háromévessel ellentétben. A termálmedencék pedig hívogatóak, csak épp elérhetetlenek – hacsak nincs legalább két felnőtt, aki felváltva vigyáz a siserahadra, és egyszemélyben elegendő felügyelni az egész bandát. Gyógyvízbe ugyanis jó okkal gyerek be nem teheti a lábát.

A medencékkel ellentétes irányban, mintegy félnapi gyaloglás árán érhetőek el a büfék – míg te sorban állsz, a nagyobbak percenként tudósítanak a szomszédos bazár tartalmáról és a soha vissza nem térő vásárlási lehetőségekről, kisebbek egyszerűen megpróbálják lebontani az egészet, hogy a legbelső polcon figyelő dömperhez hozzájussanak. A karodon ülő kicsi úgy tűnik veszélytelen – pedig dehogy az, az előtted állónak épp most verte ki szeleverdi mozdulattal a kezéből a fagylaltot. Ennél már csak vécére menni nagyobb élmény, mire megleled, a legkisebb lepisili az új fürdőruhádat, a nagyobb meg durcás arccal ácsorog az ajtó előtt, míg te is végzel – és ez még a jobbik eset, a rosszabbikban feltűnés nélkül oson a fagyis felé, kezében a pénztárcáddal.

Mennyivel egyszerűbb a Balaton! Ha víz kell, nagy eséllyel mindenki egyfelé indul el, a víz szélén figyelő kövek a legmegátalkodottabb kétévest is késleltetik a Tom és Jerry-effektus megélésében (bár a reflexeim sebességét azért az is javította, amikor hirtelen felpattanó Kicsi után nyargaltam, aki az ebédet megunva se szó, se beszéd nekirohant a Balatonnak…), az általunk látogatott partszakaszon előszezon lévén egyetlen bigyóbolt sem fumigált, a bokáig érő tocsogóból se parancsoltak ki bennünket, amikor közösen építettük a kiskorúakkal a homokvárat, miközben lazán hullámzott a víz körülöttünk, nem félnapi járóföldre. A vécé is könnyen meglelhető, állj háttal a Balatonnak, úgy biztosan meglátod, merre van.

Hasonlóképp megkönnyebbülés a tiszaugi Holt-Tisza, ott aztán nincs nyávogás bogyósfagyiért vagy a hipergömbért, ami a víz felületén gördül, belsejében hatvan fok, ám a kölykök és az üzemeltetők imádják – pár perc hétszáz, naná, de itt mindössze egyetlen bódé árul sört, vizet, lángost és hot dogot, egyéb szolgáltatás semmi. A vízben pedig nincsenek annyian, hogy szem elől téveszd a gyereket- nem úgy, mint tegnap a közeli kis strandon, ahol egyszercsak rájöttem, legalább húsz másodperce egy vadidegen kislányt figyelek, csak mert ugyanolyan úszógumija és frizurája van, mint a Nagynak, aki közben a medence másik végéből kászálódott ki éppen.

Pedig nem vagyok a teljes nomádság híve. Nehezem viselem, ha a testi higiéniát egyetlen pottyantós budi képviseli egy vízparton, és ha enni-inni akarok, akkor cipelhetek magammal egy tizenöt kilós hűtőládát, hogy aztán a velem lévő kiskorúak finnyogjanak a tartalmára. Nem baj, ha van a közelben egy csúszda, egy hinta, vagy vehetek egy tubus naptejet lőtávolon belül, nemcsak a nyolc kilométerre levő hipermarketben. De az agyonbonyolított, szolgáltatásokkal telezsúfolt helyekről, ahol főzezonban hullámzik a tömeg, mindig fáradtabban jöttem el, mint ahogy odamentem. A csúcs az a termálstrand volt, ahol a 13 medencéből végül egyet sem használtam, mivel az úszómedencébe vagy a termálmedencékbe nem bírtam bemenni az akkor óvodás Naggyal, a családi élménymedencét egyszerűen nem találtam meg, maradt az a verzió, hogy az egyébként remek kisgyerek-pancsoló és a homokozó szélén ücsörögjek felváltva, nagyon-nagyon sok pénz lefizetése ellenében.

Viszont tény, sose voltam olyan barna, mint azokban a napokban. Jut eszembe, a cserkeszőlőit kivéve egyetlen strand-üzemeltetőnek se jutott eszébe, hogy legalább részben valamiféle árnyékot húzzon a bébimedencék fölé – a felhevült kiskorúak és a parton tikkadó szülők üdvére.

Vakmacska