Máltai hajsza: brit dugaljak, osztrák szerelők és Mikieeeelufi, amit muszáj

Bassza meg, ez a kocsi döglött.

- Apa, akkor nem tudunk hazamenni? - kérdezte a kadét sírós hangon.

- Semmi gond, kisfiam, megoldjuk – mondtam ércesen, és közben azon gondolkodtam: most mi a faszt csináljunk, vasárnap este, külföldön, a pusztában?

De ne szaladjunk ennyire előre.

Málta sokkal simogatóbb, lazább, bájosabb hely, mint korábban hittem. Az emberek nem úgy kedvesek, ahogy a jelentősebb civilizációkban – a tökéletes udvariasság vékony máza, alatta hidegség -, inkább úgy, mint egy jobbfajta szomszéd vagy kolléga, akivel már 4-5 éve felületesen ismeritek egymást.

- Ismerem az érzést – vigyorgott a pénztárosnő, amikor a percenként 9 kérdéses sebességen pörgő kadét társaságában odavonszoltam elé a két teli kosarat, miközben Molly a mindenért hangosan síró hajósinaslánnyal viaskodott két üdítőspult között – nekem négy gyerekem van. Amikor egy már megvolt, gondoltam, még egyet még kibírok, meg kell próbálni: de másodszorra ikreim lettek. Akkor elhatároztuk, hogy nem kell több, de mégis becsúszott egy negyedik véletlenül.

- Jesszus Mária – rebegtem félénk udvariassággal.

- Soha nem akkor alszanak, amikor várná az ember – forgatta a szemét a taxis hölgy egy nyugdíjasokkal teli buszt előzve. – A hétvégén elmentünk kirándulni, Mdinából tettünk egy nagy kört, szép zöld ilyenkor a táj, estére értünk haza, hullafáradtak voltunk. A legkisebb 7 éves, hát még éjfélkor se tudott elaludni. Ez a baj, az a baj, szomjas vagyok, satöbbi. Hogy bírják alvás nélkül?

A qawrai régiautó-múzeum nagy élmény volt. Egy helyi üzletember évtizedek óta vásárolgatta a különféle verdákat, néha épített is egyet, meg versenyzett is olykor hobbiból, aztán a közelmúltban minden kedvencét összegyűjtötte az egyik nagy apartmanháza pincéjében. Ha már együtt volt a százvalahány kocsi, megspékelte egy rádió-, zenegép- és játékautó– gyűjteménnyel, majd a kialakult egyvelegbe még belepakolt egy halom régi ruhákba öltöztetett kirakatbabát, fekete-fehér fényképet, plakátokat, kényelmes kanapékat itt-ott a látogatóknak, aztán ajándékboltot és kávézót is biggyesztett mellé, és kész volt a régiautó-múzeum. A kadét teljesen bekattant, minden járművet többször is lefényképezett, és mintegy ötszáz különféle apró dolgot ellentmondást nem tűrő alapossággal megnézetett velem: oda kellett mennem, oda kellett hajolnom, egy ideig néznem kellett, és aztán valami okosat is kellett rá mondanom. Ez a tevékenység a mintegy 8 fokos belső hőmérséklettel párosulva rendkívül kimerítő időtöltésnek bizonyult – bár meg kell vallanom, a múzeum belőlem is könnyedén előhozta a boldog kisgyereket, és a saját tempómban sétálgatva magam is órákig el tudtam volna ott szórakozni. Sikerült újabb rettenetes stressznek kitennem a kadétot azzal, hogy nem vittem tartalék elemeket, de ezt egy rövid sprinteléssel megoldottam a közeli trafikban. Amikor már indulóban voltunk, egy idősebb, kövér, napszemüveges úr lépett hozzánk, elhúzta a látogatóellenes zsinórt a közelben álldogáló, buborékszerűen bájos BMW Isetta elől, aztán felnyitotta a retró-sci-fi kabint, és betessékelte a gyerekeket.

- Pont akkorák, mint az én unokáim – mondta mosolyogva, és elővett a tárcájából két képet.

- Gyönyörű gyerekek – hebegtem megilletődve, mert az öreg háta mögött akkor már én is észrevettem a fényképeket a falon, ahová Molly mutogatott jelentőségteljesen. Hát persze, Carol Galea szeret elbeszélgetni a múzeumában a látogatókkal, ez is fenn van a honlapon.

- Milyen jó lehet, hogy öreg napjaidra régi batárokat veszel, és gyerekeket ültetsz beléjük, hogy örüljenek – írtam a Messengeren Miklósnak aznap este.

- De hiszen ezt csinálod – válaszolta gúnyosan.

Nem csak az elemekkel (és később az akkumulátorral) viaskodtam kis nyaralásunkon. A helyi, brit szabványú konnektorokba természetesen nem illett az otthon vásárolt spéci adapter, illetve mindbe csak egyszer, másodszorra – ilyet még nem pipáltam -, már egyikbe sem ment bele. Most mi lesz, lemerül a laptop, és nem tudok fordítani! Sebaj, majd veszek egy másik adaptert a boltban. De nem, ilyen könnyen nem szenvedek vereséget! Bevonultam a fürdőszobába egy öngyújtóval és háromféle késsel, hogy innen ki nem jövök, amíg át nem alakítom az adaptert. Az aljas valami extrakemény műanyagból volt, így hosszasan kellett farigcsálnom és olvasztgatnom, mire a két bűnös nyúlvány kezdett megfelelő méretűre redukálódni. Enyhén megizzadva, de büszkén jelentem meg ismét a nappaliban este 11 körül, és feltartottam a megfeketedett adaptert.

- Kész, bébi! Megcsináltam! Az eszközhasználó ember! Most már tudod, hogy ha velem egy lakatlan szige...

- Egy ilyen kéne? – vágott közbe egykedvűen Molly a könyve mögül, és feltartott egy vadiúj, szuper adaptert. – Az éjjeliszekrény mellett volt a konnektorban.

Ez nagy blamázs volt de a sors másik lehetőséget is adott, hogy a család megmentőjeként lépjek fel. A karneválon a hajósinas kinézett magának egy Minnie egeres lufit.

- Veszünk Mikieeelufit? – érdeklődött ettől kezdve naponta úgy 11-szer, aztán az érdeklődés rendszerint elkeseredett bömbölésbe fulladt. Egy ideig bírtuk a dolgot, de aztán elkezdünk mindenhol lufikat nézni: hiába, mert sehol nem láttunk ilyet többé. Szépek voltak a pálmák, szépek voltak a fehér fodrú hullámok, a színes szemekkel díszített halászcsónakok, a régi, spalettás mediterrán villák – de az idillt újra meg újra szétzilálta a mikieeelufi meg a keserves sírás. Nem, nem vagyunk elég figyelmes szülők, összetörjük a kis szívét, mikieeelufi nélkül nem lehet teljes a nyaralás. Ezért aztán egyik éjjel, miután leültem dolgozni (és 12 perccel később inkább elindítottam egy Top Geart, amin csendben halálra röhögtem magam), keresgélni kezdtem a neten valami máltai lufiboltot. Találtam is jelentősebbnek tűnő céget, akiknek rögtön tragikus hangvételű levelet írtam, titokban meggyőződve arról, hogy szívhez szól szavaimat óriásplakátokon fogják reklámként elhelyezni, és még a holnapi nap folyamán megjelenik a szálloda recepciójánál egy könnyes szemű alkalmazottjuk egy furgonnyi mikieeelufival.

Másnap meg is jött a válasz, hogy Hi, yes, we have a retail shop in Attard. Ezt kicsit sértőnek találtam, miután megnéztem a térképen, hogy Attard az ország másik felén (azaz legalább 12 km-re) van. Sebaj, mert ott a közelében a repülőmúzeum, amire a kadét annyira áhítozott! Felkerekedtünk, és elbuszoztunk a bolthoz, ahol vettem egy felfújt mikieeelufit, és egy felfújatlant otthonra. A hajósinas természetesen már a boltból kifelé valami teljesen más miatt hisztizett, mi azonban mélységes elégtétellel néztük a lufiját napokon keresztül. A repülőmúzeum is érdekes volt, bár hosszas, kietlen gyaloglás előzte meg, kisebb záporokkal és öt kóbor kutyával, akik vészjóslóan ügettek utánunk. Természetesen rajtunk kívül csakis brit nyugdíjasok voltak a múzeumban (a legtöbb helyen ebben az évszakban csak velük találkoztunk amúgy is).

Volt néhány csúnya esős napunk, de a végére megint jó időt kaptunk, és évek óta először azt éreztem (amivel nem voltam egyedül), hogy semmi kedvem hazamenni. Hiányozni fognak az esti séták, a hely érdekes, „álmos skóciai kisváros Észak-Afrikában” keverékhangulata, a tengerillat, a látóhatáron várakozó nagy hajók, amik sötétedéskor felkapcsolták a reflektoraikat, az a lazaság és egyszerűség, ami áradt mindenből, még belünk is, most az egyszer. Átéltünk kudarcokat is, elbénáztuk a Popeye-gyerekfalut, meg Gozo szigetét is (volt egy kis nézeteltérésem pár taxissal, később meg egy buszsofőrrel), de ez nem zavart. Még rengeteg látnivaló kimaradt, de ez sem zavart. Megkaptuk a nyugalmat és az egzotikumot, amiért jöttünk, és ez a kellemes érzés nyomtalanul eloszlott, amikor a kocsi bemondta az unalmast a parkolóban.

Kár, hogy lemerült az aksi… Hirtelen felindulásomban végigügettem a nagy parkolón, és dörömböltem kicsit a bejáratnál álló bódé ajtaján, hiába. Nyomja meg az infó gombot a sorompónál. Megnyomtam, egy hang közölte, hogy a közelben van egy éjjel-nappal rendelkezésre álló szerelőbódé. Elszaladtam a bódéhoz, természetesen egy lélek sem volt ott. Felhívtam a falra ragasztott telefonszámot. Aki felvette, nem beszélt angolul, így nevetséges némettudásomhoz kellett folyamodnom. Nemsokára tagbaszakadt, idősödő osztrák úr jelent meg a kocsinál, kezében egy akkutöltőt lóbálva. Fünfzig Euro? Macht nichts, ich möchte nach Hause fahren. Okay, Junge, jetzt starten. Tschüss, papa!

Wunderbar. A hazaút, részben mert egészen süket voltam a leszállás óta, egyetlen sima suhanásnak tűnt. Mindenki gondolataiba merült, a gyerekek friss benzinkútcroissantokat ettek, én újabb nyaralásszervezésekről, de leginkább újabb kávékról álmodoztam.

Őrjöngő Farkas