A liftben született meg a negyedik gyerekem

A negyedik gyermekem születését vártuk, aki csak nem akart elindulni. Már 10 nap is eltelt, még mindig semmi, Chaplint néztünk egy éjjel a férjemmel, a rettentő hosszú várakozásban. Elaludtam. A saját nyüszítésemre ébredtem, végre talán valami! Vártam, de semmi, majd 20 perc múlva megint egy. Addig úgy voltam vele, akkor indulunk, ha 5 perc alá mennek a fájások, de valami baljós előérzet fölkeltett mégis. 8 perc múlva még egy.

Közben alarmírozás az agyamban: ne számold a perceket, indíts végre! Engedtem az alarmnak, cipő nélkül, farmerben és pólóban bevágódtam hátra a Suzukiba két gyerekülés közé. Tudat alatt féltem előre ülni, nehogy belekapaszkodjak a 120-szal száguldó férjembe, ha jön egy fájás... 3 óra 55-kor szálltunk be az autóba egy zuhogó esős decemberi éjjelen, és 4 óra 17-kor már túl is voltunk mindenen. Mire volt elég ez a 22 perc? Odaértünk a kórházig, bár az út felénél szóltam szegény hősiesen józan páromnak, hogy a piros lámpákat hagyjuk ki, legföljebb rendőri fölvezetést kapunk, az meg csak jó...

A kórház előtt mondtam, hogy kellene egy tolószék, nem tudok fölmenni a 15 lépcsőn. Ő kiszállt, fölment a lépcsőn, és csöngetni kezdett, mert zárva volt az ajtó. Jött a portás, hogy itt nem lehet tolószékkel bemenni, csak a mentőbejárón, ami két utcányira van. Jött vissza a férjem, ez a szitu. Abban a pillanatban eldurrant a burok, vízesés farmerban a hátsó ülésen, újabb fájás, én ordítva kapartam az üveget a hátsó ablakon... A portás bevágta magát a saját kocsijába, kiáltott: UTÁNAM! és elviharzott. A férjem utána, a Suzuki ajtaja nyitva maradt hátul, minden kanyarnál kivágódott, magzatvízzel jelezve a nyomunkat...

A mentőbejáratnál már elindult ki a baba feje. A mentős fiúk biztattak, szálljak ki, mondtam, haha, jó vicc, lábam közt a feje, 4. gyerek, tudom, mi az ábra. Pikk-pakk kirámoltak egy ágyra, gatya le, eső zuhog, egyre több nézője akadt a kórház emeleteinek ablakaiból a jelenetnek a késői időpont ellenére... Szülésznők futnak, mondom, ugye kinn a feje? Igen, a legszélesebb kerületnél áll a buksi félúton. Portás, beteghordó fiúk, szülésznők, férj rohan a guruló ággyal, az ablakokból mindenki szurkol. (Másnap megtudtam, azt hitték eleinte, hogy a pszichiátriára hoztak egy dühöngő nőt, csak amikor hallották, hogy azt ordítom: jön a feje, jön a feje!!– akkor kódolták át a történetet.) Folyosón újabb fájás, buksi kigördül, liftbe be, 5. emelet, hajrá. A második és harmadik emelet között jött az utolsó fájás, és érzem, a baba kinn. Uff.

Lepedőbe elkapják,a baba felsír, a lift visszhangozza, a hat körülálló egymásnak préselődve örül a szűk helyen: szülésznő, csecsemős, műtősfiúk, férjem... Az ötödiken újabb rohanás, olló híján a köldökzsinór még összeköt a babával, úgy szaladnak velem a szülőszobára, hogy mindenki fog valamit: babát, lábat, lepedőt. Szuper volt. Az ötödik gyerekünkkel – tanulva az esetből – az első jelre indultunk. Hatodéves orvostanhallgató vagyok, nap mint nap megyek a lifttel köpenyben, sztetoszkóppal, abban a liftben, amelyben a baba kibújt. Mindig nézem a plafont. Egy doktornő, aki köpenyben áll a liftben, fölfele bámul meredt nyakkal, mosolyog. Igen, mert én hallom, ahogy fölsír. Ő is meg én is, benn a liftben...

Glovimalna