
A hódoltság korában kialakult törökfürdők lényegét az egyszerre rituális és pragmatikus használat adta: a fürdés, tisztálkodás társas esemény és egészségmegőrzés is volt egyben. Az ekkor épült bazilikális medenceterű fürdők, a kupolákon át beszűrődő fény és a melegvizes medencék szerkezeti megoldásai olyan építészeti örökséget teremtettek, amely Magyarország szívében – gyakran éppen források mentén – tovább élt.

A XVI-XVII. században a fürdőkultúra nemcsak katonai pihenőhelyet és gyógyulási teret jelentett, hanem egyfajta közösségi intézményként is működött: a hammam eredeti funkcióját követve elkülönített tereket, fokozatosan melegedő helyiségeket, gőzfürdőt és pihenőzónákat alakítottak ki.
A természetes hőforrások közelsége meghatározta az építkezést, ezért a törökfürdők szerkezete szorosan igazodott a helyi geológiához: a forrásvízre ráépített medenceterek, a vastag falak és a kupolaszerkezet mind a hő megtartását szolgálták. Ezek a megoldások nem díszítőelemek voltak, hanem a korszak mérnöki tudásának gyakorlati lenyomatai. Ez alól csak a Király fürdő elődje jelentett kivételt, ahová csővezetéken juttatták be a termálvizet.
A fürdőkultúra a hódoltság megszűnése után sem tűnt el. Bár több épület átalakult vagy elveszett, számos fürdő tovább működött, mert a gyógyhatású vizek és a robusztus építészeti alapok időtállónak bizonyultak. A mai törökfürdők ennek az összetett örökségnek a továbbélő példái: egyszerre őrzik a múlt struktúráit – a kupolát, a medencetereket, a kőburkolatot –, miközben immár modern fürdőkultúrába illeszkedve fogadják a látogatókat.




Nézd meg a gyönyörű magyarországi törökfürdőket az alábbi videóban is:
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:



Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.