Így élte meg az IBCC-t a profi pecás: Emberpróbáló feladat az egyhetes horgászverseny

Szakad az eső. Viharos a szél. Alig kapnak a halak. Új szabályok, mint a GPS koordináta. De mi nem adjuk fel, rendületlenül próbáljuk horogra csalni a szektorunkban úszkáló pontyokat. Nem csak az idővel, a fáradsággal is harcolnunk kell, hiszen alig pár órát alszunk naponta, azt is megszakítássokkal. Meglehetősen emberpróbáló feladat, és még a horgászatra mondják azt, hogy nem sport? Bár egyre messzebb a győzelem, nem adjuk fel, kitartásunknak pedig dupla kapás a jutalma. Azonnal csónakba pattanunk, és tízperces fárasztás után két, tíz feletti pontyot tartunk a kezünkben. Bár tudjuk, kisebb csoda kellene a végső győzelemhez, a szektorunkban még van esély az első helyhez, igaz, ehhez naponta több mint 1-2db halra lenne szükségünk.

Örök emlék

Gyerekkori álmom vált valóra azzal, hogy elindulhattam a világ egyik legnívósabb versenyén, a Nemzetközi Balatoni Pontyfogó Kupán (IBCC), amely szűk egy hétig tartott. A Balaton teljes területét ellepik ilyenkor a horgászok. Idén 240 háromfős csapat versenyzett a végső győzelemért, és persze a fődíjért, a 11 millió forintért. De a legnagyobb halat kifogó sem távozott üres kézzel, 1,8 millió forint ütötte Vogel András markát, aki rekordot döntött a 32, 375 kilós pontyával.

A sorsolásnak nagy volt a tétje, hiszen az döntően befolyásolja a versenyt, melyik szektorba húzunk. Remegő kézzel nyúltam az urnába, akárcsak a Harry Potter című könyvben, én is mantráztam magamban, nehogy Siófokot vagy Zamárdit húzzam, ugyanis az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatták, onnan kevesebb az esély a győzelemre. Ez a rossz sorozat idén megszakadt, ugyanis az Aranypartról jöttek a legnagyobb példányok, köztük az új IBCC-rekord is.

Fortuna sajnos nem volt kegyes hozzánk, és bár a húzás pillanatában még reménykedtünk, jó lesz Balatonakarattya, hamar kiderült, tévedtünk.

Nem ettek a pontyok

Orkán erejű szél fogadott minket. A víz teljesen beborította a partszakaszt, így jó 20-30 méterrel messzebb tudtuk felverni a sátrunkat. A másodfokú viharjelzés életbe lépett, így a verseny dobós horgászattal kezdődött. Egy helyi bojlis pecástól megtudtuk: 120-130 méterre van egy törés kagylópaddal, amit úgy éreztünk jó haltartóhely lehet. De hiába próbálkoztunk, nem jött semmi. Délután ötkor megérkezett a várt jelzés: csillapodik a vihar, végre mehetünk a vízre! Az idei IBCC-n bevezetésre került egy GPS-rendszer, a szektorokat koordinátában adták meg, ezt három óra alatt kellett bebójázni. Ezután nem is kellett sokat várni, 23 órakor egy csippanás törte meg az éjszakai csendet. A profik tudják, de ilyen távolságból egy apró hangjelzésre is be kell vágni, ugyanis rajta van a horgon a hal. Nem is tévedtünk, és fárasztás után egy 12 kilós pikkelyest tartottunk a kezünkben. Óriási volt a boldogság egyből egy tíz kiló fölötti hal, és még csak az első nap...

Bíztunk benne mégsem lesz olyan rossz ez a hely. Visszahúztuk a botot, és vártuk a következő kapitális kopoltyúst. Addig próbáltunk egy kicsit pihenni. Aludni azonban így sem volt időnk, hiszen folyamatosan agyaltunk a taktikán, hogyan tudnánk kapásra bírni a halakat. Jól éreztük, hogy messzebb érdemes próbálkozni. A második reggel már 430 és 460 méterre helyeztük el a csalinkat, ez a taktika pedig bevált: szebbnél szebb pontyok érkeztek, igaz, nem olyan sűrűn, ahogy számítottuk, de a hét folyamán így is sikerült partra húznunk egy 15 és egy közel 17 kilós példányt.

79 kilós összfogás

Ám ez is kevésnek bizonyult. Az utolsó napi dupla kapás után is csönd honolt. Panaszkodásra azonban így sem volt okunk. Egy hét alatt hat gyönyörű bajszost sikerült horogra csalnunk, köztük egy közel 17 kilós példányt, összesen pedig 78,97 kilós összfogással zártuk a szűk egy hetet, mellyel a középmezőnyben, a 132. helyen végeztünk. Bár ez volt az első nemzetközi versenyem, biztosan nem az utolsó, jövőre újult erővel, nagyobb tapasztalattal térek vissza.