„Soha nem felejtem el a gázolaj szagát”- Kilencen haltak meg az M7-esen történt buszbalesetben

Krupich Jánost nem gyötrik rémálmok. Igaz, ehhez pszichológus segítségére is szüksége volt, de úgy érzi, már túl van a nehezén. Augusztus 15-én egy horvátországi túráról hozott vissza barátjával és kollégájával, M. Lászlóval együtt egy nagyobb csoportot. A szabályoknak megfelelően többször is váltották egymást, hogy mindketten eleget pihenhessenek. Utoljára nem sokkal azelőtt, hogy a jármű egy hídpillérnek ütközött, majd az oldalára borult. A volán mögött ülő László azonnal meghalt, csakúgy, mint hét utas. A baleset halálos áldozatainak száma napokkal később kilencre emelkedett. János magára a becsapódásra nem emlékszik, hiszen abban a percben mélyen aludt. 

Gyárban nem dolgozna

– Soha nem felejtem el a gázolaj szagát, ami mindent ellepett. Hallottam a sikolyokat, és próbáltam minél több embert kimenteni – mondta a Borsnak Krupich, aki a baleset óta táppénzen volt.

– Eddig képtelen voltam dolgozni. Tulajdonképpen nem csináltam semmit, inkább regenerálódtam. Az élet azonban megy tovább, muszáj felállnom – magyarázta a sofőr, és hozzátette: a Volánnal minden bizonnyal közös megegyezéssel megválnak egymástól.

– A saját autómat a baleset után is rendszeresen vezettem. Nekem ez a hivatásom, ez az életem. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz azzal gond, hogy továbbra is hivatásos sofőrként fogok tevékenykedni, de még nem tudom, hogy hol. Csak az biztos: egy gyárban nem tudom magamat elképzelni – nyilatkozta a férfi, aki a legjobb barátja mellett az édesanyját is elveszítette a balesetben.

Minden nap látogatja édesanyja sírját

– Az anyukám a születésnapjára kapta az utat, mert már régóta szerette volna látni a tengert. Jól érezte magát. A balesetről szerintem senki sem tehet, a váltótársam is mindig felelősen járt el. Eleinte foglalkoztatott a kérdés, hogy mit ronthattunk el Lászlóval, és vajon miért történt meg a tragédia, esetleg mit tehettem volna másképp, de a lényeg, hogy a baj bekövetkezett. Néha elönt a melankólia. Természetesen nincs olyan nap, hogy ne gondolnék az anyukámra, a sírjához is mindennap kimegyek a bezenyei temetőbe, és mécsest gyújtok. Meglátogatom a mindössze 4-5 sírhellyel arrébb nyugvó barátomat is – mesélte János, akiben a lelki ereje ellenére is mély nyomot hagytak a történtek.

Még tart a nyomozás

– Minden hajnalban a tragédia időpontjában, 4:50-kor felébredek, és aztán nehezen alszom vissza. Nem tudom, meddig marad ez így, de azt igen, hogy tovább kell élnem. Az édesapámat a közelmúltban megműtötték, rá is vigyáznom kell. A gondokat leszámítva minden rendben, de a rendőrségi eljárást még nem zárták le. Szeretném már tudni, hogy a szakértők milyen eredményre jutottak. Tőlem csak annyit kérdezhetnek, milyen mélyen aludtam, ezért érdemben nem tudok hozzájárulni a munkájukhoz – fejezte be János.