Döbbenetes dolog derült ki a Titanic katasztrófájáról: egy félreértés vezetett közel másfél ezer ember halálához

1912. április 10-én, pontosan délben, a minden idők legbiztonságosabb és legpompásabb óceánjárójának kikiáltott RMS Titanic kisiklott a southamptoni kikötőből. Első útján mindösszesen 2 207 személy tartózkodott a fedélzetén: 1 322 utas, illetve a legénység 885 tagja. A hajó parancsnoka a 63 éves Edward John Smith volt. A kapitány azt tervezte, hogy miután visszatérnek New Yorkból, nyugdíjaztatja magát. 

Már az első szabályt sem követték

A Titanic első ízben a francia Cherbourgban kötött ki április 10-én, ahol újabb utasok szálltak fel rá, többek között például a milliomos amerikai dáma, Margareth Brown, aki később mint az „elsüllyeszthetetlen Molly Brown" vonult be a hajó legendájába. Az óceánjáró másnap az írországi Queenstown partjainál horgonyzott le: ott újabb utasok, főként szerény sorsú ír kivándorlók léptek a fedélzetre.

A jéghegyek leszakadása a gleccserről – ami egy természetes folyamat - már márciusban megkezdődött a Labrador-tenger térségében. Hogy elkerüljék a jégveszélyt, a hajózási társaságok zöme ideiglenesen a szokásostól néhány száz kilométerrel délebbre helyezte át New York-i útvonalát. A Titanicot megálmodó White Star Line viszont nem követte az óvatossági szabályt, megengedhetetlennek tartotta ugyanis, hogy a hajó már az első útján komolyabb késéssel érkezzen meg a New York-i kikötőbe.

A jég közeledett

Mivel a 270 méter hosszú, 28 méter széles, valamint 56 méter magas járművet dupla hajófenékkel, illetve a parancsnoki hídról egyetlen gombnyomással lezárható 16 vízzáró rekeszkamrával szerelték, az minden bizonnyal mérnöki csúcsteljesítményének számított,

a közvélemény pedig egyenesen elsüllyeszthetetlennek tartotta. Késő délutántól azonban már közvetlenül is érezhető volt a jég közelsége. 

Április 14-e volt, amikor a délutáni órákban jelentősen csökkent mind a víz, mind a levegő hőmérséklete. A kora esti órákban a Charonia nevű gőzös zajló jégről, illetve óriási jéghegyekről jelentett. A Titanic kapitánya azonban ahelyett, hogy csökkentette volna a sebességet, mindössze megkettőzte az őrséget. 

Bekövetkezett a tragédia

Alig pár perccel éjfél előtt a megfigyelőkosárban szolgálatot teljesítő matróz halvány párafelhőt figyelt meg a látóhatár közelében, éppen a Titanic orra előtt. A pára egyre sűrűbb lett, majd sötét tömeg kezdett el kibontakozni belőle. Az őr jól tudta, hogy jéghegyet lát, félreverte hát az árbockosár harangját, majd telefonon hívta fel a hidat. A hírt hallva az elsőtiszt az

Állj! Teljes gőzzel hátramenetbe!

parancsot adta ki a gépháznak, valamint utasította a főkormányost, hogy térjen ki balra, méghozzá élesen.

Kezdetben úgy tűnt, sikerül megúszni az ütközést, de hirtelen csak megrázkódott a hajótest, amire persze az ekkor már szobájában pihenő kapitány is felkapta a fejét, majd kisvártatva a hídra sietett. Leállíttatta a gépeket, a hajóácsot pedig leküldte, hogy mérje fel a károkat. 

Azt hitték tűzijáték – 1500-an haltak meg

Mivel az első öt rekeszkamra megsérült, azokba folyamatosan ömlött a víz, így Thomas Andrews, az óceánjáró főkonstruktőre kiszámolta, hogy a Titanicnak minimum másfél, maximum két órája lehet hátra. Mivel biztos volt, hogy a hajó el fog süllyedni, éjfél után 5 perccel a kapitány megparancsolta a mentőcsónakok leeresztését. Mivel azokban összesen 1176 személynek volt hely, azonnal tudni lehetett, hogy sokan meghalnak majd.

A legutolsó csónak az Titanic elmerülése előtt 15 perccel hagyta el a bajba jutott járművet. A vészjelzések több gőzöshöz is eljutottak, azonban mind túlságosan messze volt ahhoz, hogy még idejében a helyszínre érkezzenek.

Igaz, egy hajó azért volt a közelben, sőt látótávolságban, ám mikor látták, hogy a szemlátomást álló hajóról jelzőrakétákat lőnek fel, az ügyeletes tiszt úgy vélte, bizonyára tűzijátékkal egybekötött mulatság folyik a fedélzeten – a félreértés közel másfél ezer ember halálához vezetett.