Ránk jött a frász a tengődi szellemházban

Megemelkedő bútorok, üres padlásról hallatszódó nyomdagép zaja és sikolyok a parketta alól. Horrorfilmbe illő jelenetek, pedig ezek megélt, valós események. Hihetetlen, igaz? Mi is annak gondoltuk, éppen ezért saját bőrünkön akartuk megtapasztalni, milyen érzés egy szellemek lakta házban eltölteni né­hány órát, ráadásul naplemente után.

Változott a terv

Az eredeti elgondolás az volt, hogy ott töltünk egy egész éjszakát a Somogy megyei, Tabi járásban fekvő, alig 400 ember lakta Tengőd egyik házában, amely a 20. században református parókiaként funkcionált, ma azonban üresen áll. A csapat négy főből állt. Móni, az uno­ka­test­vérem, Tomi a Bors fotósa, Ká­roly, a ház üzemeltetője és jómagam, mint újságíró. Amint azonban beléptünk a hosszúkás, régi parasztház egyik alvásra alkalmas szobájába, Móni, Tomi és én összenéztünk, és szavak nélkül is mind a hárman tudtuk, ugyanarra gondolunk: itt bizony nem alszunk ma este, bőven elég lesz néhány óra is.

Furcsa zsibbadás

Nem azért, mert finnyásak lennénk a rácsos, rugós emeletes ágyakra, amelyeknek a két lába téglával volt rögzítve, nehogy eldőljön. Amikor beljebb sétáltunk abba a szobába, ahol az a szekrény állt, amely Fülöp Tibor tulajdonos és mások elmondása szerint is nemegyszer lebegett már a levegőben, nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába bennünket. Az hagyján, hogy az első perctől kezdve mindnyájunknak kapart és fájt a torka a házban (Károly, az üzemeltető szerint valószínűleg így akarták bénítani a kommunikációt a szellemek), de a szintén rácsos, emeletes ágyakkal teli szobának a szekrény felőli oldaláról éreztünk valami furcsa hideget. Olyat tapasztaltam, mint azelőtt sosem: a bal csípőmtől egészen a combom közepéig elkezdett zsibbadni, de csak abban a szobában. Gondoltam, ez véletlen, úgyhogy kimentem, és tíz perc múlva újra besétáltam. De ugyanezt éreztem akkor is.

Ha nem patkány, akkor mi?

Mindaddig, amíg nem léptünk be, kicsit, bevallom, kételkedtem abban, hogy szellem lakta lenne a ház, de ott megbizonyosodtam róla, nem vagyunk egyedül.

– Valamikor 1992-ben dolgoztam többedmagammal a kertkapun, amikor a munka végeztével lezuhanyoztam a kerti slaggal. Vizesen bementem a nagyszobába, ahol volt két, körülbelül 150 kilós szekrény. Törülközés közben egyszer csak hatalmas reccsenést hallottam, a szemem sarkából pedig észrevettem, megemelkedtek a szekrények – mesélte el a Vasárnapi Borsnak Fülöp Tibor. – Elsőként megrémültem, arra gondoltam, valami óriási állat mászott bele. Így amikor kinyitottam, biztos voltam benne, kiugrik valami, de üres volt. Visszacsuktam és folytattam a törülközést, de megint hallottam a reccsenést. Behívtam három társamat, és úgy, hogy nem mondtam nekik semmit, ők is észlelték a dolgot. Többen hallottunk sikolyszerű hangot a padló felől. Feltételeztük, patkányok lehetnek, de egy szekrényt azért nem tudnak felemelni – tette hozzá a tulajdonos.

Egérrel a vacsoraasztalnál

Kérdés, melyik a rosszabb, a pat­kány vagy a szellem?

– Amíg nem tapasztaljuk ki, hogy a szellem jó- vagy rosszindulatú, addig lehet, hogy a szellem a rosszabb. De ha rájövünk, hogy nem árt, akkor nincs mitől félni – magyarázta Tibor.

Károly, az üzemeltető eredetileg paprikás krumplival szeretett volna bennünket megvendégelni, de mivel úgy döntöttünk, nem maradunk éjszakára, így csak egy kis katonázgatás lett belőle. Ez sem volt azonban hétköznapi. Beszélgetés közben Móni arcára hirtelen rémület ült ki, miközben a rácsos ágyak felé nézett. Rettentően megijedtem. Aztán odanéztem én is. Nem szellem volt, hanem hús-vér állat. Egy kisegér csapódott hozzánk va­csoravendégnek, és ami meglepő, nem félt tőlünk. Kiderült, a tulajdonos régi cimborája, és Vilmos a neve.

Szerencsére rajta kívül más már nem hozta ránk a frászt, ugyanakkor azzal mind­hárman egyetértettünk: távozásunkkor valamit vagy valakit hagytunk odabent – és az nem Vilmos, az egér volt.