Berlini terror: Terápiára jár a magyar túlélő - interjú

Mire emlékszik a terrort követő időszakból?

Amikor hazaértem a kórházból, felvettem a kapcsolatot a ma­gyar nagykövetséggel. A barátaim állan­dóan hívogattak, tudták, hogy aznap a vásárba me­gyek. Ezután sehová sem mentem, a tévét sem kapcsoltam be. Csak feküdtem és azon gondolkodtam, mivel érdemeltük ki a támadó haragját.

A családja meglátogatta?

A családom Magyarországon él, és persze ki akartak jönni hozzám, de kértem, hogy ne te­gyék. Magányra vágytam. Nem akartam a támadásról beszélni, nem akartam terhelni őket.

Mikor tudta meg, hogy hogyan zajlott a támadás?

Pár nappal később a tévéből. Emlékszem, elsírtam ma­gam. Közben haragot is éreztem.

Sikerült feldolgoznia a történteket?

Még nem tettem túl magam rajta. Hetente kétszer terápiára járok, néha a pszichológusnak sem könnyű beszélnem a történtekről. Rémálmok gyötörnek, az álmaimban sokszor újra és újra lejátszódnak az események. Nagyobb tömegben ha­lálfélelmem van, többet nézek a hátam mögé, mint előre. Nincs kegyetlenebb támadás, mint ami hátulról érkezik.

Gondolom, a barátai tartják magában a lelket.

Igen, ők is. Szeptemberben szerveztek egy megemlékezést a terrortámadás sérültjeinek és az áldozatok hozzátartozóinak. Akkor találkoztam a többiekkel először. Sokaknak, akárcsak nekem, tönkre ment az élete. 

Képes lesz valaha visszatérni a Breitscheidplatzra, a támadás helyszínére?

Néhány megállóra lakom onnan, csak akkor megyek a környékre, ha nagyon muszáj.