Én az apagyilkos: Hogy éld túl a börtönt? – sorozat, 3. rész

Aki még nem volt hosszú ideig elzárva a külvilágtól, fogalma sincs, milyen, amikor már nem is a napokat, hanem a hónapokat számolod. Sőt aztán már csak az éveket. A külvilágból pedig annyit érzékelsz, hogy a napi séta közben süt a nap, vagy már hideg van. Ennyit az évszakokról...

Nagyon fiatal, mindössze 21 éves voltam, amikor bekerültem, és rettegtem a fogadtatástól, attól, hogy pillanatok alatt valakinek a csicskája leszek. Az első időkben éppen ezért tudatosan megfigyeltem az emberek viselkedését. Azt próbáltam megérteni, hogy mitől sikeresek, vagy éppen miért csicskáztatják őket. Sosem voltam az a kötözködős fajta, de az elején ki kellett vívnom azt a bizonyos tiszteletet. Igen, verekedtem. Sokat. Aztán híre ment, hogy jól bokszolok, látták, hogy képes vagyok megvédeni magamat, így már kevesebbet kellett használnom az öklömet. Amúgy jól éltem. Telefonokkal bizniszeltem. Alkatrészenként csempészték be hozzám a telókat vagy egyben, én pedig jó pénzért továbbadtam. Harmincezerbe került egy telefon. Próbáltak lebuktatni, de senkinek sem sikerült. Mondom, bent okosnak kell lenni.

A legtöbb konfliktusom amúgy azokkal volt, akiknek a rablás természetes, bent is szó nélkül elveszik mások személyes hol­mijait, ami állandó feszültség­hez vezet. Én pedig nehezen visel­tem, ha megloptak. Volt, hogy az orrom is eltört a bunyó köz­ben, de én jöttem ki győztesen. A pali erről csak elmesélés alapján értesült...   Persze nem kell mindig egyből ütni. Ha látják, hogy nem vagy magányos, akkor kevesebb atrocitás ér. Hogy a rabok hány százalékából lesz csicska? Minden tizedikből. Akiben nem érzik az erőt, az elveszett ember. Éppen ezért minden pillanatban viselkedni kell. Mutatni, hogy nem leigázottnak születtél, éreztetni kell, hogy nem más szolgálójaként akarod végigszenvedni azt az öt vagy éppen tizenhét évet. Egyébként az a vicces, hogy a kinti életben is hasonló a helyzet, csak ott kevesebb a „vadász”.

(Folytatjuk)