Kiderült, hogy nem ficam – amputálni kellett a 16 éves lábát

„Sokat fájt a lábam, és mindig egyre rosszabb lett” – mesélte a ma már 21 éves Sarah. Elmentem a háziorvosomhoz, aki viszont azt mondta, ez csak egy ficam, fájdalomcsillapítót írtak fel, és kérték pár hét múlva menjek vissza, ha még mindig rossz.” Többször is elment az orvoshoz, hogy még mindig fáj, de csak hazaküldték, mivel nincs miért aggódnia.

Közben egy fiziológushoz is elkezdett járni, aki pár alkalom után azt tanácsolta, menjen el egy MRI-vizsgálatra.

Az MRI-vizsgálat végül 2012 márciusában feltárta, rákos, oszteoszarkómás. A vizsgálat eredményét előbb csak a szüleinek mondták el, a lánynak nem, úgy gondolták, előbb röntgenezzék is meg, és ha megerősíti a diagnózist, akkor árulják csak el neki.

A röntgenvizsgálat megerősítette, hogy rákos, és elmondták a lánynak, lehet elveszíti a lábát.

„Tönkretett, azt hittem, meg fogok halni” – mesélte később Sarah. 

Előbb fárasztó kezelések sorát alkalmazták rajta, így kemoterápiára is járt, valamint gyógyszereket kapott, hátha még menthető lesz a lába. Az orvosok ugyanis először úgy gondolták, hogy ha meg tudják állítani a daganatos sejtek terjedését, a lábcsontot pedig pótolni tudják majd fémmel.

Amikor elmondták neki, hogy amputálni kell a lábát, a lány nem akart belemenni, azt mondta „ez még talán rosszabb is volt, mint amikor bejelentették, hogy rákos vagyok”. Áttét alakult ki a vérereiben, a tüdejében és az idegeiben.

További hat hónapig kapott emiatt kemoterápiát, és két komoly műtéten is átesett, hogy a tumorokat eltávolítsák a tüdejéről.

Közben lelkileg is egyre rosszabb állapotba került, többször is eszébe jutott, „mi lesz, ha nem élem túl?” Az első időkben még egyéni tanrendben próbált tanulni, de azt is feladta.

Végül sikerült összeszednie magát annyira, hogy rájött, a felépülésére kell koncentrálnia, és meg kell szoknia, hogy csak egy lába van. Ez azonban igen nehezen ment, sokáig zavarta, csak hosszú nadrágban és szoknyában mert az utcára lépni.

„Furcsa érzések kavarogtak bennem; egyrészt jobban éreztem magam, mert már nem volt daganat a szervezetemben, másrészt nem tudtam kiverni a fejemből, hogy csak egy lábam van” – tette hozzá Sarah. „Nehéz volt elfogadni, ami történt.”

„Újra a nulláról kellett megtanulnom járni, nehéz vol, de elhatároztam, hogy így lesz. Olyan keményen dolgoztam, és nagyjából sikerült is. Ha eltakartam, akkor az emberek észre se vették, mi történt velem.”

Csak a legközelebbi barátai és a családja tudott az amputációról. „Zavart voltam és szégyenlős. Azt akartam, hogy az emberek azt gondolják, normális vagyok.”

Aztán ezen a nyáron elment egy végtaghiányosoknak rendezett sportrendezvényre, ahol rájött, „ha mások együtt tudnak ezzel élni, akkor én miért ne? Miért takargatom?”

Azóta – noha sokszor megbámulják az utcákon – már feltartott fejjel el tud gyalogolni mellettük az utcán.

„Ez valami olyan, amire büszke kell lennem, és egy szimbóluma mindannak, amin átmentem.”

Ma már többször kerekesszékes versenyeken is részt vesz, és egy modellügynökséghez is bejelentkezett – írta le Sarah történetét a Daily Mail.