Négyrészes minikrimivel jelentkezik a Bors. Ha kíváncsi az egyik legsikeresebb magyar krimiszerzőre, Anthony Grey-re keresse fel internetes oldalát (www.anthonygrey.hu)!
(Az első két rész tartalmát itt találja 1., 2.)
– Nem fogná be a pofáját?! – üvöltött rá Boulanger szinte hisztérikusan, mire Igor vállat vont, és hátrébb húzódott, én pedig gyorsan felmértem a helyszínt.
Egy széles ágy, egy éjjeli szekrény meg a szorosan mellette álló, feldíszített fenyőfa, mindössze ennyiből állt a szoba berendezése. A holttest ott feküdt a fenyőfa előtt, a hátából kiállt a gyilkos tőr markolata. A vér állapotából arra következtettem, hogy a bűntény legfeljebb félórája történhetett, és mivel a gyilkos fegyver a helyszínen maradt, úgy véltem, a gyilkos kesztyűben dolgozott.
– Tökéletes szúrás – állapítottam meg. – Hátulról, egyenesen a szívbe. Egyetlen döfés, és biztos halál.
– De jól tudja – motyogta gyanakodva Graham.
– Magánnyomozó vagyok…és mellesleg közelharcszakértő – feleltem, aztán Huberre néztem. – Milyen magas volt Mr. Westerberg?
– Mint ön – felelte kimérten a komornyik.
– Értem – biccentettem, aztán Schneiderhez fordultam. – Azt hiszem, mindent láttam.
– És akkor most mi van? – nézett rám riadtan Boulanger.
– Mind meghalunk – dünnyögte Igor egykedvűen.
Meglehetősen nyomott hangulatban tért nyugovóra a társaság. Az én fejemben is komor gondolatok motoszkáltak, amikor bebújtam az ágyba, mert nem tudtam kiverni a fejemből a tényt, hogy valaki esetleg ki akar nyírni. Valaki, aki jelenleg is itt van a kastélyban, és talán épp arra vár, hogy elszundítsak.
A töprengésből halk kopogás riasztott fel.
– Ki az? – kérdeztem.
– Vicky – hallatszott az ajtón túlról a lány bársonyosan izgató suttogása.
Kipattantam az ágyból, az ajtóhoz siettem, és kinyitottam. A lány gyorsan besiklott a sötét folyosóról, és megkönnyebbülten fújt egyet.
– Mi járatban? – tudakoltam, miközben végigtekintettem
formás, frottír köntösbe bújtatott alakján.
– Nem akartam a szobámban maradni, mert… féltem.
– Ez érthető – bólintottam, aztán enyhe tanácstalansággal kérdeztem: – És most…?
– Hát… arra gondoltam, itt aludhatnék. Végül is… elég nagy az ágy… elférünk benne ketten is.
– Gondolja?
– Nem foglalok sok helyet – felelte ártatlan hangon, és
mintegy bizonyságképp lecsúsztatta a válláról a köntöst.
Mindössze egy csipkés babydoll volt rajta, és ahogy ránéztem, egy pillanat alatt elöntött a forróság.
– Nos? – kérdezte. – Maradhatok?
– De még mennyire! – vágtam rá, aztán sietve hozzátettem: – Úgy értem, az igen bölcs dolog lenne. A gyilkos meg a farkasember valószínűleg itt kergeti egymást a kastélyban, és mindenféle csúnya dolgokat tennének egy védtelen nővel.
– Például mit?
Egy pillanatig gondolkoztam, aztán odaléptem hozzá, és a fülébe súgtam.
– Igazán? – kérdezte pajkos hangon. – És még mit tennének?
Megint belesúgtam a fülébe, mire elmosolyodott.
– Akkor én sem kímélném őket – mondta. – Nagyon találékony tudok ám lenni.
Azzal lenyomott az ágyra, és ő is elkezdett csúnya dolgokat művelni.
Órákba telt, mire minden elképzelhető csúnyaságot végigvettünk, és a konzultáció végeztével teljesen kimerülve tértünk nyugovóra. Valószínűleg egészen reggelig aludtam volna, ám hajnalban egy halk nesz felébresztett. A másodperc tört része alatt éber lettem, mert nem szerettem volna, ha a farkasember is nekiáll valami csúnyaságot művelni velem, de amikor az ajtó felé pillantottam, csak Vickyt láttam, amint épp kisurran a folyosóra.
Vajon hova mehet? – tettem fel magamnak a kérdést, de közben már keltem is fel az ágyból. Gyorsan felkaptam a köntösömet, és utánalopakodtam. A lány leóvakodott a lépcsőn a hallba, és nekiállt kibontogatni a fenyőfa körül elhelyezett csomagokat. Egy darabig néztem, aztán hangtalanul odasettenkedtem a háta mögé, és halkan megszólaltam.
– Én már hatéves koromban leszoktam róla, hogy előre kibontsam az ajándékomat.
Úgy ugrott fel, mint akit darázs csípett meg.
– Te mit keresel itt?! – sziszegte ingerülten.
– Épp téged nézlek, és azon tűnődöm, hogy mit csinálsz.
– Tudni akarom, kire hagyta a nagybácsim a kastélyt. Az itt lévő csomagok valamelyikébe tette az erről szóló írást.
– Nem lenne egyszerűbb megvárni az ünnepélyes ajándékbontást?
– Egyszerűen nem tudom kivárni.
– És mi van, ha nem neked szánta a bácsikád, hanem Miss Ferrarinak?
– Az nem lehet, hogy arra a tehénre hagyja! – szűkült össze a lány szeme. – Hiszen én voltam mellette az utóbbi években, együtt jártunk túrázni, hegyet mászni…
– Ilyen sportos ember volt?
– Bizony! De én is sportos vagyok, nem?
– De még mennyire – ismertem el, majd megkérdeztem: – Most már nem félsz a gyilkostól?
– Most már hajnalodik – mosolyodott el, majd rövid szünet után hozzátette: – Egyébként annyira azért korábban sem féltem.
– Értem.
– De azért örülök, hogy itt vagy, és nem csak azért mert… úgy értem, ez a Schneider semmire sem használható.
– Gondolod?
– Persze. Egy gazdag helyi család leszármazottja, vagyonos ember, sosem érdekelte a munka, így nem is csoda, hogy nem jut előre a nyomozásban.
– Egyelőre még én sem tudok felmutatni semmit – mondtam, és folytattam volna, de a torkomon akadt a szó.
Az emeletről ugyanis fülsértő, velőtrázó sikoltás hallatszott. Vicky rémülten rám nézett, én pedig felrántottam a földről, és rohanni kezdtem vele a hang irányába.
(A befejező rész szerdán következik)
