Repülni láttam a 90 éves Fahidi Évát

Nem emlékszem, hogy valaha sírtam úgy színházi előadáson, mint hétfőn este a Vígszínház házi színpadának sötét sorai közt.

Zsebkendőt kerestem volna, de nem volt idő, aztán az sem érdekelt, hogy a fotóspróbára érkezett kollégák mit látnak abból, ahogy a pulóverem ujjával küzdök az arcomon patakokban folyó könnyekkel.

Egy kilencvenéves asszony, Fahidi Éva táncolt előttem, és bár majd’ az egész előadást egy széken vagy a földön ülve töltötte, elhittem neki, hogy repül, szökken. Mert legbelül így is volt: Éva úgy táncolt, mint hu­szonéves korában tette volna, ha életének ezt az időszakát nem az auschwitzi haláltáborban tölti. Fahidi Éva 90 évesen először léphet úgy színpadra, hogy táncban fejezi ki a gondolatait, pedig kislánykorától táncol.

Hogy akarta-e a mindig mo­solygó Fahidi Éva, hogy én vagy bárki más a nézőtéren sírjak? Azt hiszem, igen.

– Van a túlélők közt, aki soha nem lesz képes beszélni arról, amit ott átélt. Én ötvenkilenc évig nyomtam el magamban az emlékeimet, ha gondolok rá, biztos megbolondulok. Először 1944. július elsején léptem be a tábor területére, majd ötvenkilenc évvel később másodszor, önszántamból. A szürke és durva kavics, a hullák porából táplálkozó mocsár helyén hatalmas zöld mezőt láttam. Mintha mi sem történt volna, nem létezett többé az auschwitzi tábor. Akkor éreztem először, hogy üvöltenem kell, majd mindenkinek elmondani, mi történt, különben elfelejtik – mesélte az előadás után Fahidi Éva, aki könyvet írt szenvedéseiről, rendszeresen tart előadásokat a témáról, ezért úgy érezte, a tánc és a teste az, amivel még nem mondta el, mit élt át.

– Olyan vagyok, mint egy papagáj, csak a holokausztról tudok beszélni, de az érzelmeken, amik miatt tönkremennék, már túl vagyok. Gyerekkorom nagy részét a tánc tette ki. Ezért mondom el a testemmel is, hogy mi történt – folytatta Éva, aki négy hónapja próbál az előadásra partnernője és gyógytornásza segítségével.

Sem én, sem a családom nem volt érintett a második világháború szörnyűségeiben, a színházi másfél órában azonban én is ott szenvedtem a Túlélővel a nyirkos barakkban, éreztem a marhavagonok bűzét, vele láttam, ahogy édesanyját és 11 éves húgát a krematórium felé terelik, ahogy hegyekben állnak a hullák, és ahogy hamvaikat a mocsárba szórják. Hétfőtől Éva rémálma az én rémálmom is.