Tárlatvezetőként mutatkozik a Múzeumok éjszakáján a győri Magyar Ispitában Széchenyi Krisztián táncművész, akinek szépapja, Széchenyi István bátyja volt.
– Komolyan készülök a feladatra, pedig édesapámtól és a könyvekből is sokat tudok a családról, melynek az itthon maradt, vagyonától megfosztott ágát képviselem. Nem csoda, hogy a Széchenyiek közül apámra, Elemérre vagyok a legbüszkébb, mert a mellőzöttség és megalázás mellett is ember maradt, hű a családnevéhez.
– Albérletben él, holott Nagycenken ott a családi kastély és a birtok. Nem akarja visszaszerezni?
– Ez bonyolult, mert mi, Széchenyiek közel százhúszan élünk szétszórva a világban, mindegyikünknek ugyanannyi köze, joga lenne ehhez az örökséghez. Számomra sokkal fontosabb a Széchenyi-emlékek, -épületek, -hagyatékok megőrzése, amiért, alapítványt hoztunk létre, és az állammal is együttműködünk.
– Átok vagy áldás a neve?
– Inkább feladat. Egy luxusautóval könnyebben tudnék csajozni, mint a bemutatkozásommal. A gróf előtagot is csak akkor szeretném majd használni, ha az ősökhöz méltó tetteket
hajtottam végre. Félreértés ne essék, nem vágyom vissza a múltat.
– Melyik a legkedvesebb családi emléke?
– Egy sikeres licittel hozzám került távirat, melyet dédpapám, Széchenyi Emil koronaőr adott fel Pál fia születésekor, akiből aztán nagy gavallér lett. Huszonévesen például egy Balatonnál játszó színésznőnek udvarolt, s repülőt bérelve, rózsaszirmokat szórt elé a magyar tengerbe.
