Tizenkét éven át feküdt saját testének börtönébe zárva egy fiatalember. A legszörnyebb az volt, hogy nem volt képes tudatni szeretteivel: mindent hall és ért maga körül.
„Remélem, meghalsz!” A legszörnyebb pillanat ez volt Martin Pistorius számára, amikor ezt a mondatot hallotta az édesanyja szájából. Az asszony azt hitte, nem hallja a fia, aki akkor már tíz éve feküdt kómában – fizikailag elgyengülve és tökéletesen kiszolgáltatottan. Ám ő ennek ellenére hallotta anyja szavait, csak reagálni nem tudott rá: megszólalni, vagy artikulálatlanul üvölteni, vagy sírni…
Két évvel később aztán bekövetkezett a csoda: Martin felébredt. Életéről – amelyből 12 évet kómában töltött –, az akaraterőről és a reményről könyvet is írt azóta a ma 39 esztendős férfi Ghost Boy (Szellemfiú) címmel. Ebben elmeséli, hogy a kétségbeesés leküzdése után hogyan talált új utat a gondolatai erejével, amivel aztán szabályosan kiszakította magát a homályból.
Vigyék haza, és várják meg szépen, míg meghal!
A brit Martin makkegészséges és jó kedélyű fiatalember volt, szüleivel és két lánytestvérével Dél-Afrikában élt, műszerésznek készült. Sokkszerűen támadta meg egy betegség, ami megbénította, lassan leépítette. Az akkor 12 éves srác egyre gyengébb lett, alig tudott már járni, elvesztette a beszédképességét. Az orvosok nem tudtak pontos diagnózist felállítani, de leginkább arra hajlottak, hogy fertőző agyhártyagyulladása van, amit kriptokokkusz baktérium okozott.
A szülőket nem biztatták semmi jóval, közölték velük, hogy „Martin lényegében már nincs közöttünk”. Amit tehetnek, hogy hazaviszik, és szépen megvárják, amíg meghal. De a fiú nem halt meg. Apja és anyja önfeláldozóan ápolta, később minden áldott reggel bevitték egy napköziotthonba, ahol gondját viselték, este pedig érte mentek.
Az egy nagyon sötét hely volt
– Otthon megetettük, ágyba tettük, és felhúztam az ébresztőórát két órával későbbre, hogy felkeljek, és a másik oldalára fordítsam, hogy ne feküdje magát sebesre – így Rodney, az apja. Ebben a napi rutinban teltek az évek anélkül, hogy fiuk bármi jelét is mutatta volna a gyógyulásnak. Pedig akkor már korántsem csak egy öntudatlan test volt: a kómába esés után nagyjából két évvel már minden történést felfogott maga körül, csak jelezni nem tudott, mert képtelen volt megmozdulni. „Az egy nagyon sötét hely volt” – jellemzi könyvében állapotát.
Csak a gondolatai voltak neki. semmi más. Azok pedig egyetlen téma körül forogtak: „Így fogom eltölteni az életem hátralévő részét? Nem ment meg senki? Senki sem fog megérinteni, szeretni?” Ám az, hogy anyja – merő jó szándékból – a halálát kívánta, ráébresztette: el kell dobnia ezeket a negatív gondolatokat, és a pozitívra kell koncentrálnia. Kezdte megérteni az anyját: a gondjait, a csalódottságát, hogy egy egészséges gyerek helyett egy roncsot lát nap mint nap maga előtt. És lassan oszlani kezdett a sötétség odabent.
Ma már saját cége is van
Célokat tűzött ki maga elé. Például tudni akarta, mikor mennyi az idő. Az otthonban minden nap egy tévé elé ültették, amiben álló nap ugyanaz a sorozat futott – gyűlölte ezt. Figyelte a nap járását, az árnyékok vándorlását, hogy kitanulja, mikor van vége egy résznek, vagy mikor jönnek érte este a szülei. Az elméjével lassan pozitívan változott a teste is: reagált tesztekre, például tárgyakat tudott „felismerni” és követni a szemével. Egyre erősebb lett, később már tudott kerekesszékben is ülni.
A beszédkészségét azóta sem nyerte vissza, de egy számítógépes program segítségével megtanult kommunikálni: billentyűzeten bepötyögi a mondanivalóját, a gép meg elmondja. Állást is kapott a brit Harlowban, városának önkormányzatánál, de ő még többet akart: egyetemre ment, számítástechnikát tanult, ma már saját cége is van. És megismerkedett egy lánnyal, Joannával, akit aztán feleségül is vett, és aki így vall róla: „Oké, kerekesszékben ül, nem tud beszélni. De egyszerűen imádom ezt a pasast!”
