Tizenkét éven át feküdt saját testének börtönébe zárva egy fiatalember. A legszörnyebb az volt, hogy nem volt képes tudatni szeretteivel: mindent hall és ért maga körül.
„Remélem, meghalsz!” A legszörnyebb pillanat ez volt Martin Pistorius számára, amikor ezt a mondatot hallotta az édesanyja szájából. Az asszony azt hitte, nem hallja a fia, aki akkor már tíz éve feküdt kómában – fizikailag elgyengülve és tökéletesen kiszolgáltatottan. Ám ő ennek ellenére hallotta anyja szavait, csak reagálni nem tudott rá: megszólalni, vagy artikulálatlanul üvölteni, vagy sírni…
Két évvel később aztán bekövetkezett a csoda: Martin felébredt. Életéről – amelyből 12 évet kómában töltött –, az akaraterőről és a reményről könyvet is írt azóta a ma 39 esztendős férfi Ghost Boy (Szellemfiú) címmel. Ebben elmeséli, hogy a kétségbeesés leküzdése után hogyan talált új utat a gondolatai erejével, amivel aztán szabályosan kiszakította magát a homályból.
A brit Martin makkegészséges és jó kedélyű fiatalember volt, szüleivel és két lánytestvérével Dél-Afrikában élt, műszerésznek készült. Sokkszerűen támadta meg egy betegség, ami megbénította, lassan leépítette. Az akkor 12 éves srác egyre gyengébb lett, alig tudott már járni, elvesztette a beszédképességét. Az orvosok nem tudtak pontos diagnózist felállítani, de leginkább arra hajlottak, hogy fertőző agyhártyagyulladása van, amit kriptokokkusz baktérium okozott.
A szülőket nem biztatták semmi jóval, közölték velük, hogy „Martin lényegében már nincs közöttünk”. Amit tehetnek, hogy hazaviszik, és szépen megvárják, amíg meghal. De a fiú nem halt meg. Apja és anyja önfeláldozóan ápolta, később minden áldott reggel bevitték egy napköziotthonba, ahol gondját viselték, este pedig érte mentek.
– Otthon megetettük, ágyba tettük, és felhúztam az ébresztőórát két órával későbbre, hogy felkeljek, és a másik oldalára fordítsam, hogy ne feküdje magát sebesre – így Rodney, az apja. Ebben a napi rutinban teltek az évek anélkül, hogy fiuk bármi jelét is mutatta volna a gyógyulásnak. Pedig akkor már korántsem csak egy öntudatlan test volt: a kómába esés után nagyjából két évvel már minden történést felfogott maga körül, csak jelezni nem tudott, mert képtelen volt megmozdulni. „Az egy nagyon sötét hely volt” – jellemzi könyvében állapotát.
Csak a gondolatai voltak neki. semmi más. Azok pedig egyetlen téma körül forogtak: „Így fogom eltölteni az életem hátralévő részét? Nem ment meg senki? Senki sem fog megérinteni, szeretni?” Ám az, hogy anyja – merő jó szándékból – a halálát kívánta, ráébresztette: el kell dobnia ezeket a negatív gondolatokat, és a pozitívra kell koncentrálnia. Kezdte megérteni az anyját: a gondjait, a csalódottságát, hogy egy egészséges gyerek helyett egy roncsot lát nap mint nap maga előtt. És lassan oszlani kezdett a sötétség odabent.
Célokat tűzött ki maga elé. Például tudni akarta, mikor mennyi az idő. Az otthonban minden nap egy tévé elé ültették, amiben álló nap ugyanaz a sorozat futott – gyűlölte ezt. Figyelte a nap járását, az árnyékok vándorlását, hogy kitanulja, mikor van vége egy résznek, vagy mikor jönnek érte este a szülei. Az elméjével lassan pozitívan változott a teste is: reagált tesztekre, például tárgyakat tudott „felismerni” és követni a szemével. Egyre erősebb lett, később már tudott kerekesszékben is ülni.
A beszédkészségét azóta sem nyerte vissza, de egy számítógépes program segítségével megtanult kommunikálni: billentyűzeten bepötyögi a mondanivalóját, a gép meg elmondja. Állást is kapott a brit Harlowban, városának önkormányzatánál, de ő még többet akart: egyetemre ment, számítástechnikát tanult, ma már saját cége is van. És megismerkedett egy lánnyal, Joannával, akit aztán feleségül is vett, és aki így vall róla: „Oké, kerekesszékben ül, nem tud beszélni. De egyszerűen imádom ezt a pasast!”