Mélységes mély a múltnak kútja, és ilyen mély kút a világegyetem. Aki ugyanis elég messzire néz az univerzumba, az a régmúltat látja – most.
Van, amikor az átlag emberi ész szinte képtelen felfogni a tér és idő fogalmát, de legalábbis beleszédül és beleborzong. Például egy olyan fényképet bámulva, amit a Hubble űrteleszkóp készített.
Az alábbi fotón galaxisokat látunk bolygónktól több milliárd fényévnyi távolságra, most csinálta a zseniális űrtávcső. Amikor azt mondjuk: több milliárd fényévnyi távolságra, az azt jelenti, hogy évmilliárdokon át volt úton a fény, tehát „jött felénk, onnan ide”, az űrteleszkóp lencséjéig. A fény, amit kibocsátott ezer és ezer milliárd csillag, és ami által látjuk őket (illetve bármit magunk körül a világon, legyen az a körömvágó ollónk vagy egy égitest).
Vagyis ezek a galaxisok már rég nem léteznek! Már szétszakította őket a gravitáció. Amit most látunk, az még akkor volt, amikor még az élet sem létezett a Földön, nemhogy ember. Hiszen bolygónk is 4,6 milliárd éves.
Ezek az egykor volt galaxisok a Pandora galaxishalmazhoz tartoznak. A Pandorában több mint 500 (!) galaxis van – izé: volt. Mind az ötszáz galaxis kábé akkora (volt) egyenként, mint a mi hatalmas Tejútrendszerünk, amiben 200-400 milliárd (!) csillag van. Ezek közül csak egy a Tejútrendszer peremén a mi csillagunk, a Nap, ami körül bolygónk kering. Szédítő, ugye?
