Ismét babát vár Kalmár Mónika, az asszony, aki 12 éve egy elmérgesedett vita során, gyömrői házukban megölte az édesapját. A fiatal nő a börtönévek alatt elvesztette halálos beteg kisfiát, a két és fél éves Marcikát.
Mónikát, aki szabadlábon védekezett, hat év börtönre ítélték. Hét kegyelmi kérvényét utasították el. Közben férjhez ment, három gyereke született. Elsőszülött kisfia, Marcika most lenne kilencéves, már kómában volt, amikor Mónikát kiengedték hozzá. Nyolcéves kislánya és hatéves kisfia máig úgy tudja, hogy édesanyjuk – 2012-es szabadulásáig – kórházban volt.
– Igen, babát várunk, akit nagyon terveztünk. Rengeteg fontos pillanatról lemaradtam a gyerekeim életéből, ami egy édesanya számára visszahozhatatlan. Az érkező pici, bár nem pótolja ezeket, valamit talán visszaad – mondja Mónika, két kezével védelmezőn a hasát fogva. Közben kislánya és kisfia egy másik helyiségben játszik. Férje, a biztonsági őrként dolgozó István végig velünk marad. Abban a gyömrői házban vagyunk, amelynek felső szintjén történt a családi tragédia. A házban, amelyre nyolcmillió forint hitelt vettek fel, ami után képtelenek voltak fizetni a részleteket. Ha a bank el tudja adni az ingatlant, a család albérletbe kényszerül.
– Legutóbb hónapokkal a szabadulása után találkoztunk, amikor Áder János köztársasági elnöktől kegyelmet kapott. Azt mondta, hogy belül nem is a szabadulás, hanem ez a döntés hozott megnyugvást. Valamiféle feloldozást kapott ezzel. Járt azóta az apja sírjánál? – kérdezem.
– Nem, azt sem tudom, hol van – mondja, miközben könnyezni kezd.
– Móni megbocsátó, de én nem engedném el – teszi hozzá gyorsan a férj. Majd újra Kalmár Mónika veszi át a szót:
– Ha akarnám, se tudnám elfelejteni az apámat. Sem azt, amit a gyerekkoromban átéltem, sem azt, ami miatt börtönbe kerültem. Olyan helyzetben vagyunk, hogy itt élünk abban a házban, ahol meghalt. Nap mint nap eszembe jut, előjön az álmaimban. Legutóbb azt álmodtam róla, hogy az utcánkban előttünk, az úttesten biciklizett. Aztán egyszer csak átugrotta a kerítést. Ilyenkor mindig felébredek…
– Marcika sírjánál mikor jártak utoljára?
– Augusztus 14-én, a névnapján. Minden évben a születésnapján annyi szál virágból kötött koszorút viszünk neki, ahány éves lenne. A halála évfordulóján pedig annyi szál virágot, ahány éve nincs velünk – mondja, és sírni kezd. A zsebkendőjébe temeti az arcát mielőtt folytatja. – Még mindig nem dolgoztuk fel, hogy elvesztettük Marcikát. A baba miatt is félünk kicsit. Örökletes betegsége volt a kisfiamnak. Mégsem mertünk magzatvízvizsgálatot végeztetni, mert attól tartottunk, hogy baja lehet tőle a kicsinek…
– Mikor érkezik?
– Novemberre vagyok kiírva. Kislány lesz. Emili Zoé – mosolyog. – Nagyon várják a gyerekek is.
– Ők még mindig úgy tudják, hogy kórházban volt a börtönévek alatt?
– Igen. Annak ellenére, hogy a kislányomnak egy osztálytársa egyszer odamondta, hogy „az anyukád börtönben volt”.
– Mi akkor itthon megnyugtattuk a gyereket. Beszéltünk az osztálytárs anyukájával is emiatt – teszi hozzá komolyan a férj.
– Megvárjuk, amíg elég érettek lesznek ahhoz a gyerekek, hogy elmondhassuk az igazat – folytatja Mónika. – De még kicsik hozzá. Most még azt gondolják, ha látnak egy filmet, hogy a börtönbe csak a rossz emberek kerülnek, akik valami rosszat csináltak. Nem akarom, hogy azt higgyék, én is az vagyok.
A gyilkosság
Kalmár Mónikát nyolcéves korától szexuálisan zaklatta és bántalmazta az édesapja. Félt a férfitől, de amikor 2002. november 2-án az akkor 21 éves lány meglátta, hogy dühöngő apja késsel rátámad a barátjára, majd, amikor elveszik tőle a fegyvert, fojtogatni kezdi a fiút, nem gondolkodott. Megszúrta a magából kivetkőzött apát, aki pillanatok alatt elvérzett. Mónika hívta ki a mentőket és a rendőrséget, s azonnal beismerő vallomást tett.
